Love is love - Történetek a szerelemről

4x7

Grace-szel közös öltözőt kaptunk, ő az egyik felét foglalta el, én pedig a másikat. Mindketten átöltöztünk, majd mikor a folyosóra mentünk, láttuk, hogy már a többiek is mind készen vannak. A színpadra tódultunk, hogy egyszer elpróbáljuk az egész műsort.

Beckett ez esetben nem ragaszkodott hozzá, hogy teljes erővel gyakoroljunk, azt akarta, hogy tartogassuk az energiáinkat a műsorra.

- Szeretném látni a meghajlást is!

A műsorvezető a színpadra lépett, és fontossági sorrendben hadarni kezdte a neveket. Mikor meghallottam a sajátomat Grace-é után, mindketten a színpad elejére sétáltunk, és meghajoltunk, azután két oldalra álltunk, és vártunk a többiekre.

Melegem volt, és szomjas is voltam, ezért nem hallgattam végig Beckett lelkesítő beszédét, hanem az öltözőbe mentem pihenni. A székemen ücsörögve nyomkodtam a telefonom, nézegettem a saját fotómat a közösségikre kirakott plakátokon, és azon gondolkodtam, mennyire fog hiányozni ez az egész, még akkor is, ha nem vagyok benne valami jó.

Kimentem, hogy vegyek egy ásványvizet a büfében. A sorban állva láttam, mennyien jöttek el, és még nem is volt ott mindenki, hiszen volt fél óra kezdésig.

Pár nálam idősebbnek tűnő, kiöltözött fiú felém vette az irányt, kezükben a telefonjukkal, én azonban nem akartam fotót készíteni velük, így megfogtam az ásványvizes üveget, és visszasiettem az öltözőbe. Sem anyu, sem Grace nem volt bent, nyugodtan hallgathattam volna zenét, azonban nem tettem.

Valaki kopogott az ajtón, aztán a válaszomat meg sem várva belépett.

- Szia. Beszélni szeretnék veled – mondta Beckett, majd felült a velem szemben lévő asztalra. – Csak azt szeretném, ha tudnád, hogy a maximumot várom el tőled. Nem érdekel, ha fellépés után hazamész, és soha többé nem látlak, de most még az edződ vagyok, és azt akarom, hogy minden tőled telhetőt tegyél meg a siker érdekében.

- Rendben. Minden tőlem telhetőt.

Beckett nem ment ki, csak ült tovább az asztalon a térdeire támaszkodva, és csak nézett. Aztán benyitott Grace.

- Menj most ki, kérlek – szólt rá Beckett. Gace kiment, becsukta maga után az ajtót, mire ő közelebb jött hozzám, és szinte suttogva kezdett el beszélni, hogy Grace akkor se hallhassa, ha esetleg hallgatózna. – Gemma, büszke vagyok rá, hogy már ilyen régóta foglalkozhatok veled, és hogy ennyi mindent elértél, és teljes szívemből sajnálom, hogy a pillanatnyi sikertelenség miatt abba akarod hagyni. Tényleg úgy érzed, hogy kihoztál magadból mindent az évek alatt? Mert szerintem ennél több van benned, és ezt a szíved mélyén te is tudod. Nem akarom, hogy feladd. Gemma, én bízom benned. Már csak neked kéne magadban. Gondold át még egyszer, hogy mit akarsz tenni.

Vetett rám egy utolsó, szigorú pillantást.

- Mit akart tőled? – kérdezte Grace lenéző mosollyal.

- Semmi közöd hozzá – feleltem.

Míg bent volt, feszült volt a légkör, aztán befutott egy mellékszereplő, és elküldött minket a színpadra bemelegíteni a többiekkel. Már csak negyed óra volt kezdésig. Átmozgattam minden ízületemet többször is, azután leültem, és picit nyújtani kezdtem.

- Három perc múlva kezdünk, mindenki foglalja el a helyét! – kiabált fel Beckett a színpadra. A színfalak mögé mentem, és vártam.

Széthúzták a függönyt, a színpadon azonban nem volt a díszleten kívül semmi és senki. A műsorvezető felsétált, mire sokan tapsolni kezdtek.

- Kedves hölgyeim és uraim, köszöntök mindenkit ma este, és köszönöm, hogy ilyen szép számban jöttek el az előadásra. Engedjék meg, hogy először is pár szót szóljak az iskoláról, azután pedig kezdődik a műsor első felvonása, mely ötvenöt perces lesz. Ezután tíz perces szünetet tartunk, míg vásárolhatnak az előcsarnokban, és támogathatják iskolánkat különféle adományokkal. A második felvonás szintén ötvenöt perces lesz. Az iskola 1967-ben alapult, több neves balett-oktató is megfordult itt, a jelenlegi előadásra Mr Anthony Beckett készítette fel az iskola százhetvennyolc diákját – belekezdett végeláthatatlan monológjába. - Jó szórakozást kívánok mindenkinek – mondta a végén, és kivonult, majd helyét a zongorista váltotta fel, azután a többi zenész is felvonult a színpadra. Elfoglalták helyüket a hangszereiknél, és elkezdődött az előadás.

Pár perc múlva eljött az én időm is. Széles mosollyal táncoltam fel a színpadra. Végtagjaimat próbáltam a lehető legpontosabb mozdulatokkal mozgatni. Aztán úgy döntöttem, nem parázok ezen. Lesz, amilyen lesz, és csak táncoltam. Rutinból. Mosolyogva. Élvezetből. Az agyam mindenfélén pörgött, azt sem tudtam volna megmondani, mit csinálunk épp, úgy elkalandoztak a gondolataim, mégis láttam a színfalak mögött álló Beckett-en, hogy mosolyog, és büszke rám. Ez adott egy kis löketet ahhoz, hogy még több erővel folytassam a koreográfiát.

Körbenéztem a nézőtéren – mármint azon a részén, amit láttam is belőle -, majd megpillantottam Thomas helyét... üresen.

Sírni támadt volna kedvem, de nem adtam meg senkinek azt az örömöt. Dühömet inkább a mozdulataim intenzivitásába forgattam, és úgy táncoltam, mint még soha.

Szünetben kissé kifulladva sétáltam le a színpadról. Beckett hirtelen megölelt, és folyamatosan azt mondogatta, mennyire büszke rám, és hogy nem képes elengedni.

Nem válaszoltam semmit, az öltözőbe mentem pihenni, ahol Grace már várt rám. Mikor beléptem, nem tudtam eldönteni, hogy büszke rám, amiért ilyen jól sikerült az előadás első felét eltáncolnom, vagy haragszik rám, mert Beckett most velem foglalkozik.

- Eddig jó voltál. Gratulálok – mondta végül.

- Köszönöm.

Az előadás második felét is hasonló színvonallal sikerült teljesítenie mindenkinek. A meghajlásnál vastapsot kaptunk, többen fel is álltak közben. Beckett a mikrofonhoz sétált, megköszörülte a torkát.

- Köszönöm, köszönöm. Őszintén bevallom, nem számítottam rá, hogy a Hattyú tavának ekkora sikere lesz. Arra sem számítottam, hogy egyáltalán sikerül mind a százhetvennyolc diáknak betanítanom a koreográfiát, és nézzék meg, sikerült! Mindenkire nagyon büszke vagyok, ugyanakkor néhányukat ki kell emelnem. Először is szeretném megköszönni a két hattyúnak, hogy ilyen odaadó munkával készültek és gyakoroltak, fejlődtek hétről hétre, hogy aztán egy ilyen darabot adhassanak elő. Grace Byrne és Gemma Rogen – két nagy csokor virágot fogott a kezébe. Mindketten felálltunk, és meghajoltunk, majd átvettük a virágokat.

Miért csinálja ezt? Így akar az iskolánál tartani? Így akarja elérni, hogy ne adjam fel? Ez nem fog menni neki.

Beckett beszélt még az iskola sikereiről, és a további fellépésekről – amelyeken én nem leszek ott -, majd elköszönt mindenkitől, és bezárult a függöny.

Amilyen hamar csak tudtam, összepakoltam, és a hátsó ajtón át kisurrantam, hogy Beckett ne kaphasson el. Korábban már egyszer elköszöntem tőle, és megköszöntem a rengeteg munkát is, melyet belém fektetett, de úgy éreztem, akkor, és ott nem lettem volna képes megismételni. Anyu és apu is beült a kocsiba. Hazaérve egyből aludni mentem, nagyon fáradt voltam, a sötétben azonban csak gondolkodni tudtam, aludni nem.

Elvesztettem azt, aki egykor voltam. Elvesztettem sok dolgot az utóbbi időben, de itt az ideje annak, hogy megváltozzak. És egy jobb ember legyek.