Love is love - Történetek a szerelemről

7x9

- Szia, Thomas. Hogy vagy?

- Jól, azt hiszem. És te? – kérdezte furcsa félmosollyal. Kezébe adtam az egyik fröccsöt. – Köszönöm.

- Voltam már rosszabbul is – ittam egy kortyot a fröccsömből, majd felkaptam az asztalról az elém ledobott lapokat, és rendezgetni kezdtem őket a kezemben.

Thomas nem szólt hozzám egy szót sem, leginkább a barátaival volt el, amiért igazán nem haragudhattam, mert itt én voltam a kilógó. Elkezdődött a játék, és bár a beszélgetésekbe nem tudtam belefolyni, nagyon jól éreztem magam velük.

Thomason és rajtam kívül mindenki cigizett. A harmadik römi után mind kimentek, én meg kapva kaptam az alkalmon, Thomas mellé csúsztam.

- Figyelj, én tényleg sajnálom, ami történt. Szeretném rendbe hozni, de nem tudom, te akarsz-e újra a barátom lenni, vagy annyira eleged van belőlem, hogy épp csak megtűrsz magad mellett. Mondd el, kérlek!

A szemembe nézett, sóhajtott egyet, és keverte tovább a kezében lévő kártyákat. Mást nem nagyon volt kedvem mondani, ráadásul nem is nagyon tudtam volna mit. Attól is féltem, hogy esetleg elrontom a kedvét. Segítettem neki keverni, és némán vártuk, hogy a többiek visszaérjenek.

- Ti összevesztetek valamin, míg mi cigiztünk? – kérdezte egy lány.

- Már akkor is ilyen savanyú volt mindegyik, mikor kimentünk, nem vetted észre? – röhögött egy másik, mintha ott sem lennénk.

Mindenki visszaült a helyére. Egyikőnk sem volt még ittas, ezért kitalálták, hogy a vesztes mindenkinek fizet egy kört. Szerencsére nem én voltam az, mert nagyon drága italokat rendeltettek maguknak. Én csak egy sört kértem, majd mikor megkaptam, megköszöntem.

- Szeretném neked kifizetni – fordultam a pórul járt sráchoz. Ő azonban csak a fejét rázta.

- Ez volt a szabály, nem kell kifizetned.

- Rendben. Hát akkor... köszönöm még egyszer.

Úgy éreztem, már így is túl sokat hálálkodtam, mert csak vetett rám egy szúrós pillantást. Kiment a mosdóba, azonban mikor visszajött, már nem mellém ült le, hanem megkért valakit, hogy csússzon mellém. Észrevette rajtam, hogy ezzel nagyon megbántott, de nem érdekelte.

- Thomas, próbálj meg nem berúgni, légy szíves – kértem meg rá.

- Minek? Talán az anyám megkért, hogy vigyél haza? – pofátlanul a képembe röhögött.

Véleményét kifejezendően a pulthoz ment, és egy abszintot kért magának. Túl volt már egy whiskyn és két sörön – legalábbis amit én láttam, hogy megivott. Sejtettem, hogy már azelőtt is fogyasztott, hogy ideértem volna.

A következő körben az a lány vesztett, aki kiröhögött minket. Thomas ekkor egy tequilakoktélt kért, amit pár perc alatt el is fogyasztott, én viszont inkább kihagytam a kört. Nem kívántam már se a piát, se a vizet. Tudtam, hogy józannak kell maradnom, és tényleg haza kell vinnem Thomast.

- Louis, vesztettél – nevetett a képembe a következő kör végén. – Akkor még egy abszintot, kérlek.

A mosolya nagyon gúnyos volt, azonban mikor közöltem vele, hogy tőlem nem fog több alkoholt kapni, lehervadt róla. A zsebéhez kapott, és boldogan kihúzta belőle a pénztárcáját. A pulthoz botorkált, meggyőzte a pultos lányt, hogy nem részeg, és kapott abszintot.

Míg visszafele sétált az asztalhoz, a kezében lévő pohárból majdnem mindent kiöntött. Nem tudott egyenesen menni. Éreztem, hogy ebből nagy baj lesz.

Mellé léptem, megfogtam a könyökét, és bár a piát nem sikerült letetetnem vele, az utcára ki tudtam vinni. Ott legurította az italt, ami egy fának támaszkodva azonnal ki is jött belőle. Meg majdnem minden más is.

Kotorásznom kellett a zsebeimben, mire találtam egy zsebkendőt. Megtörölte vele a száját, majd kidobta a fa melletti kukába.

- Louis... én... köszönöm, hogy itt vagy – nyögte, majd megint öklendezni kezdett.

Elvettem tőle a poharat, bevittem, és mielőtt elköszöntem volna a társaságtól, bementem a férfivécébe, hogy tépjek egy adag papírt az útra.

- Na mi van, buzikám? – hallottam egy ismerős hangot, ami csak azé a srácé lehetett, aki nem engedte kifizetni a söröm.

- Nem vagyok buzi.

- Mondd csak, Thomas a pasid? Jó volt az ágyban? Hahaha... Remélem, tudjátok, milyen undorítóak vagytok.

- Na, idefigyelj! Semmi közöd hozzám, de ha nagyon szeretnéd, tájékoztatlak, hogy nem vagyok „buzi". Nem történt köztünk Thomasszal semmi olyan, aminek nem szabadott volna.

Az ajtó felé léptem, kezemben egy fél guriga papírral. Gondosan rátekertem a kézfejemre, és úgy tettem zsebre, hogy könnyebb legyen majd tépkedni belőle.

A srác azonban nem hagyott békén, elállta az utamat, lépett felém párat, így máris a csapoknál álltam. Fél fejjel magasabb volt nálam, de nem ijedtem meg tőle. Próbáltam kikerülni, azonban minduntalan elém lépett, végül a pólómnál fogva közelebb rántott magához.

- A te fajtádat csak ki kéne irtani. Nem vagy jó semmi másra, csak arra, hogy égj, és melegedjek melletted. Bár nem is kell hozzá égned – röhögött egyet a saját viccén.

Kihasználtam, hogy nem rám figyel. Behúztam neki egyet. Hangosan reccsent az orra, de nem érdekelt semmi sem. A Royal's elé mentem. Thomas még mindig ott ácsorgott a fánál, és mintha egy kicsit jobb színe lett volna, mint mikor otthagytam.

- Gyere, menjünk innen.

Rácsaptam a lapockájára, és célegyenesen elindultam haza. Thomas követett. Félúton aztán eszembe jutott, hogy talán haza kéne őt vinni, ezért egy utcában másfele fordultam, mint amerre mennem kellett volna. Kis kerülővel, de odaértünk hozzájuk, és ez a kis kerülő pont elég volt arra, hogy Thomas hányjon még párszor.

- Louis, én nagyon köszönöm... ezt az egészet. És igen, szeretném, ha újra együtt lehetnénk, de ne viselkedj így, mert ez... mert ez... nagyon rosszul esik – alig tudta kimondani a mondat végét, mert megint hányt, de már csak a gyomorsava tudott visszajönni.

Becsengettem. Az anyukája hajcsavarókkal, hálóköntösben jött ki. Arcán zavarodottság ült, ahogy először a fiára, majd rám nézett.

- Eskü, nem az én hibám. A barátai kitaláltak egy hülye játékot, ő meg előszeretettel vett részt benne, és kicsit többet, meg kicsit ütősebbet ivott, mint kellett volna. Gondoltam hazahozom.

Egy pillanatig csak néztem az előttem álló nő arcát. Zsebre tettem a kezem, a sarkamon hintáztam, ő azonban nem mondott semmit.

- Hát akkor én... azt hiszem, megyek. Jó éjszakát – mondtam, majd megfordultam, és elindultam, de szinte ugyanabban a pillanatban ismét megpördültem a tengelyem körül. – Itasson vele kevés vizet, kortyonként, és ha akar enni valamit, adjon neki sós kekszet.

- Louis, maradj itt – kérlelt Thomas panaszos hangon.

- Tommy, tudod, hogy nem tehetem – a mosoly, ami az arcomon játszott, keserű volt, belül viszont majd szétcsattantam a boldogságtól. Ha nem is szent, de béke volt köztünk.