Love is love - Történetek a szerelemről

10x2

Teltek a napok, hetek, hónapok, majd lassan egy év is elmúlt anélkül, hogy James újra bepróbálkozott volna egy lánynál. Szeptembertől középiskolába fog járni, de a nyár nagy részét ugyanúgy töltötte, mint minden egyes napját, mióta Kelly megcsalta.

A szobájában, egyedül.

Aztán hirtelen egy nagy fiútársasággal kezdett mindenfelé járkálni.

- Fiam, nagyon aggódom miattad. Nem tudok azokról a gyerekekről semmit.

- Anya, nem kell félned. Nem drogozunk. Nem kurvázunk. Csak iszunk, de az meg már természetes, nem?

Nagyot nyelve bólintottam.

- Akkor meg mit aggódsz?

- Mi van, ha valami bajod esik?

- Nem fog. Vigyázunk egymásra.

- Oké, de tényleg nem legyen semmi bajod.

- Nem lesz. Most már mehetek? Mindjárt itt vannak értem. Pár nap múlva jövök.

Forgattam a szemem, közben mosolyogtam. James megvillantotta a fogsorát, nyomott egy puszit az arcomra, és a batyuit felkapva elment.

A campingezést követően járt nálunk egy fiú, Daniel. Idősebbnek tippeltem a fiamnál, de a pontos korát nem tudtam volna megmondani. James azt mondta, számítógépes játékokat fognak játszani.

Pár óra múlva készítettem nekik pogácsát, azonban kellemetlen volt, mikor bevittem. Elfelejtettem kopogni, és amikor benyitottam, a két fiú ijedten húzódott el egymástól az ágyon. Hallottam a rugók nyikorgását, miközben testhelyzetet változtattak, és azt is láttam, milyen sietve vették elő a mobiljaikat. Mindkettőjük arca pipacsvörös volt.

- Anya, legközelebb legalább kopoghatnál, mielőtt bejössz.

- Elnézést, elfelejtettem. Hoztam pogácsát.

Letettem a tálat az asztalra, majd a szobából távozva becsaptam magam mögött az ajtót, és a könyvtárszobába vonultam.

Mégis mit láttam az előbb?

Az incidenst szerencsére hamar sikerült kivernem a fejemből, de nemsokára James ismét gondolkodóba ejtett.

Karácsony másnapján kijelentette, hogy átmegy az egyik haverjához, mert együtt karácsonyozik a társaság. Kissé furcsálltam, hogy ajándékot adnak egymásnak, elvégre ez a lányok szokása, nem a fiúbandáké.

Mindenesetre nem hagytam, hogy sokat gondolkozzak rajta, mert egyből eszembe jutott a „pogácsa-incidens", és nem akartam magam még jobban kétségbe ejteni.

Még aznap, késő este James egy kis ajándéktáskával jött haza, amit egyből a szobájába vitt. Hiába kérdeztem tőle, mi van benne, nem akarta elárulni, és egy idő után a szobáját is becsukta, és nem engedett be senkit.

- James, takarítanom kellene ma, úgyhogy kérlek, ne zárd be az ajtódat, míg suliban vagy.

Választ erre sem kaptam, de szerencsére megtette, amit kértem.

Zenét hallgatva, a gondolataimba beletemetkezve takarítottam. Jól esett a lelkemnek, ahogy a környezetem tisztulásával együtt a negatív gondolatokat is kisöpörtem a fejemből.

Már majdnem végeztem James szobájával, amit a fiamat nagyon is jól ismerve inkább utoljára hagytam. A bútorok voltak már csak hátra.

Mégsem fejeztem be a takarítást. Összeomlottam, mikor megláttam James éjjeliszekrényén egy fotót róla és Danielről, ahogy épp csókolóztak.

Nem, ez nem lehet igaz. Az én fiam egyszerűen nem lehet meleg. Nem lehet olyan undorító, mint ők. Egyszerűen nem. Még belegondolni is rossz.

Vajon a „pogácsa-incidens" alkalmával már együtt voltak? Mikor készülhetett ez a fotó?

Miután jobban megnéztem, megláttam a háttérben egy tó vizét, benne a náddal, és csak még jobban lesokkolódtam.

Nyáron, amikor campingezni voltak. Az több mint... - gyors számítást végeztem – fél éve volt.

A nap hátralévő részében tűkön ülve vártam, hogy James hazajöjjön. Kérdezni akartam tőle valamit. Amikor aztán becsapódott a bejárati ajtó, és meghallottam, ahogy kiabálva köszön, elszállt a bátorságom. Nem akartam hallani az igazat. Egyszerűen nem voltam rá felkészülve.

Napokig gondolkodtam azon, hogy rákérdezzek-e. Aztán úgy döntöttem, nem fontos. A bizonyíték ott volt előttem. Ettől függetlenül még hetekig, hónapokig nem tudtam nyugodtan aludni.