Love is love - Történetek a szerelemről

6x2

Reggel, ahogy arra számítottam is, Louis elgyötört hanggal hívott fel, és kért meg, hogy amíg az anyja nincs otthon, viseljem gondját. Magyarán egész nap, mert az anyja általában tizenkét órás műszakban dolgozik.

Nagyjából tíz perc alatt elkészültem, és elindultam hozzájuk. Útközben azonban Gemmába botlottam.

- Szia – köszönt, és láttam valamit az arcán átsuhanni, de még mielőtt azonosítani tudtam volna, el is tűnt.

- Szia – köszöntem olyan közömbösen, amilyen közömbösen csak tudtam, aztán megpróbáltam kikerülni és továbbmenni.

- Hogy vagy? – állta el az utamat.

- Kösz, jól – halványan rámosolyogtam, majd kikerülve továbbmentem. Szerencsére ez alkalommal nem próbált meg elém állni.

Hamar Louisékhoz értem, majd miután ellenőriztem a lázát, a konyhába lépve csendben főztem neki teát, töltöttem ki belőle a kedvenc bögréjébe, majd felvittem a szobájába. Halkan kopogtattam az ajtón, mielőtt berontottam volna, mert tudom, mennyire utálja, mikor valaki kopogás nélkül csak úgy benyit hozzá. Nem vártam meg, míg kiszól, és milyen jól tettem, ugyanis mélyen aludt, az oldalára fordulva és nyakig betakarózva. A homlokára tettem a kezem. Tűzforró volt a bőre. Az éjjeliszekrényén találtam lázcsillapítót, de inkább nem adtam neki, hiszen nem tudtam, mikor vett be legutóbb. Lassan közelebb hajoltam hozzá, nyomtam egy apró puszit az arcára, aztán a nevén szólítottam, és ismét megpusziltam. Erre már felébredt, és riadt mozdulattal kapta felém a fejét. Mikor rájött, hogy csak én vagyok az, elmosolyodott, nyújtózott, aztán visszatakarózott.

- Főztem neked teát – mosolyogtam rá. Felvette a földről a párnát, nekidőlt, és kezébe véve a bögrét lassan kortyolgatni kezdte.

- Ha tudnád, mennyire szeretlek... Örülök, és köszönöm, hogy vagy nekem – keserűen elmosolyodtam. Persze ha kell valami, egyből tud ilyen kedves és aranyos dolgokat mondani, és néha még el is hinném, hogy tényleg így gondolja. Néha. Amikor éppen nem használ papucsnak, vagy nem használja ki azt, hogy ennyire szeretem.

- Oké, mit akarsz csinálni? Nem fogom itt nézni egész nap, ahogy szenvedsz – mondtam neki egy kis hatásszünet után, talán egy kicsit durvábban is, mint kellett volna.

- Nézhetnénk filmet.

- Oké, várj, hadd gondolkozzam. Öld meg kedveseid, Teljes napfogyatkozás, Imák Bobbyért vagy Get Real? – soroltam fel hirtelen a filmeket, amik LMBT témában eszembe jutottak.

- Mindet megnézhetjük, kivéve az Imák Bobbyért címűt, mert azt már láttam.

A kezembe nyomta a laptopját, és megkért, hogy kössem rá a rendszerre. Ezzel csak az volt a baj, hogy egyrészt fogalmam sem volt, hogy melyik kábel mire szolgál, másrészt pedig még csak segíteni sem akart, egyszerűen visszahanyatlott az ágyra, és hirtelen meg akart halni. Ránézve belegondoltam, hogy milyen szörnyű lehetett, amikor régen én is ezt csináltam. Aztán minden megváltozott, mikor azt láttam, hogy Gemma vírusfertőzés után közvetlenül, 38 fokos lázzal ugyanúgy edzésre ment, ahogy mindig is szokott. Akkor embereltem meg magam, és döntöttem el, hogy én többet nem fogok hisztizni betegség miatt, hanem kitartóan tűröm.

Miután megnéztük az első filmet, leszaladtam a konyhába, hogy főzzek még egy teát, és összedobjak valami ebédet, a hűtő ugyanis kongott az ürességtől. Szerencsére találtam tésztát, és valami szószalapot, amiből nagy nehezen végül össze tudtam dobni két adag kaját.

- Louis, gyere, kész az ebéd! – kiáltottam fel a lépcső aljából. Mire kiporcióztam a fura kinézetű főztömet, Louisnak világfájdalmas arccal, pokrócba bugyolálva sikerült lemásznia a lépcsőn. Kedvem lett volna megtapsolni, amiért legalább erre képes, de az túl gúnyos lett volna, úgyhogy inkább nem tettem, hanem elfordultam, és a mosogatógépbe raktam a koszos edényt.

Ebéd után megnéztük a másik két filmet is, és mivel az anyukája még mindig nem ért haza, én pedig értelemszerűen emiatt nem indulhattam el, rákérdeztem, hogy egy tízes skálán hány pontot adna Daniel Radcliffe-nek.

- Mármint alakítás, vagy csak külsőre pontozunk? – értetlenkedett.

- Csak külső.

- Tíz. Leonardo?

- Legyünk szőrszál-hasogatóak. Kilenc – vágtam rá vigyorogva. – Ben Silverstone?

- Nekem ő annyira nem jön be, mint Brad Gorton, úgyhogy csak hét pontot kap. Neked Brad?

- Olyan nyolc körül – feleltem, aztán nem jutott eszembe más, akit szívesen megkérdeznék, mert tudom, hogy bár Dane Dehaan jó pasi, neki egyáltalán nem tetszik, és őt zavarja. – És én hányas vagyok? – kérdeztem végül, tartva a választól.

- Te már rég kiütötted a helyességmérőt – mosolygott huncutul, majd hirtelen felült az ágyban, és az enyémekre nyomta lángoló ajkait. És akkor nyikorogva kinyílt az ajtó.