Love is love - Történetek a szerelemről

9x1

Imádom a nyarat, és mindig is el akartam menni egy zenei fesztiválra, ezért vállaltam el, hogy az egyik legnagyobb eseményen hot-dogot fogok árulni. Nem a legjobb így fesztiválozni, de a semminél mindenképpen jobb.

A nulladik nap reggelén felvettem a kötényem, és beálltam a pult mögé. A bódéban árultunk még popcornt, és vattacukrot is, távol egymástól, felkészülve arra, hogy sokan akarnak majd nálunk sokfélét vásárolni. Minden kajának a készítésére volt másik ember.

A nulladik nap anélkül telt el, hogy Vattacukorlány megjelent volna, úgyhogy Popcornfiúval voltunk egész nap. Rengetegen jöttek már erre a napra, úgyhogy Popcornfiúval felváltva ugrottunk be vattacukrot csinálni. A nap felénél úgy éreztem, meghalok a fáradtságtól, és a java még hátravolt.

Hajnali kettő körül véget ért a nagyszínpadon az utolsó koncert, ami mellett a mi bódénk volt. Még vagy másfél órán át megpróbáltuk kiszolgálni a vendégeket, majd a záróra után harmincöt perccel be is zártunk.

- Uhh – huppantam le egy székre a bódé melletti kisházban, ahol elszállásoltak minket. – Mondd, hogy csak ez az egy nap volt ilyen.

- Josie, Josie, Josie – törölgette a kezét a konyharuhába Popcornfiú. –A fesztivál most kezdődött, az embereknek most van pénze mindenfélére, most kell a lehető legnagyobb bevételt összeszedni. Nyugi, az utolsó napon alig lesz már vevő, hiába vagyunk a nagyszínpad mellett. És amúgy is. Minél többet dolgozol az elején, annál többet bulizhatsz a végén!

- Oké, értem. Ezzel ki tudok békülni, azt hiszem.

Elmentem zuhanyozni. Bár a mi zuhanyzónk privát volt, és elvileg azt tartották a leginkább tisztán, hányingerem lett a szagtól, amint beléptem az ajtón. A szám elé kaptam a pólóm alját, megpróbálva fokozatosan hozzászokni a szaghoz.

Végül csak sikerült tisztálkodnom anélkül, hogy kidobtam volna a taccsot. Nem gondoltam volna, hogy a fesztiválon majd pont emiatt leszek magamra büszke, mégis megtörtént.

Mire nyakamban a törölközőmmel kiléptem a fürdőszobából, a ház tele lett fáradt emberekkel. Az első munkanap mindenkit szörnyen kikészített, mégis mindenki kő-papír-ollózott egymással, hogy eldöntsék, milyen sorrendben mennek zuhanyozni.

- Ez nekem túl bonyolult, inkább nem is nézem – nevettem rá egy citromsárga hajú lányra.

A szobán csak Vattacukorlánnyal kellett osztoznom, de mivel ő még nem volt itt, elfoglalhattam az egészet. A szennyesemet az egyik sarokba hajítottam, miután beleraktam egy zacskóba, majd Vattacukorlány ágyára raktam a holnapra tervezett ruhámat. Csak délután négykor nyitunk a bódéban, addig van időm bőven bulizni – már ha sikerül addig felkelnem.

Ugyanis kevesebb, mint 12 óra volt hátra addig.

Az ágyba fekve először arra gondoltam, hogy zenét hallgatva alszom el, ahogy szoktam – aztán rájöttem, hogy cseng a fülem, és inkább elvetettem az ötletet. Elég volt nekem ennyi zene egy napra.

A következő, amire tisztán emlékszem, az a förtelmes üvöltés volt.

- Hogy képzeled, hogy elfoglalod az ágyam?! – kiabálta valószínűleg Vattacukorlány. – Egy kicsit kések, és te máris az én helyemre telepszel? – kiabálta vörös fejjel.

Megdörzsöltem a szemem, aztán felvettem a szemüvegem, hogy jobban lássam. Ha a dühtől nem lett volna vörös az arca, azt mondtam volna rá, hogy nála szebb lányt még nem láttam. Derékig érő vörös haja göndör és dús. Már első ránézésre megutáltam, mert nagyon irigyeltem a hajkoronáját – nekem vékony szálú és rövid volt a hajam. Állandóan hullott.

Vattacukorlány egy tipikus divatpicsa volt. Olyan hosszú műköröm, hogy az már a szoba túlsó végéből is majdnem kibökte a szemem, a legújabb iPhone, tetőtől talpig a legdrágább márkás ruhák, fején hajpántként napszemüveg.

- Neked is jó reggelt – böktem oda olyan morcosan, amennyire csak tudtam. Felkászálódtam, hogy a ruháimat a bőröndöm tetejére dobjam, aztán megláttam Vattacukorlány telefonján az időt. – Basszus, már dél van – döbbentem le.

- Ne már, tényleg? – kérdezett vissza tettetett gúnnyal.

Úgy döntöttem, nem foglalkozom vele. Elfordultam tőle, amíg felöltöztem – nem tartottam magam éppen szégyenlős típusnak, de meglehetősen zavart, hogy tekintetét a csupasz hátamon éreztem.

Amint végeztem, felkaptam a programfüzetet, és amíg reggeliztem, azt lapozgattam. A sárga hajú lánnyal úgy döntöttünk, elmegyünk batikolásra. Sokáig kerestük a helyszínt, de végül megtaláltuk, pont akkor, amikor hivatalosan már véget ért a program.

- Jaj, ne már – nyüszített a sárgahajú, és a szervezőkhöz vonszolt. – Elnézést, lehet még batikolni?

- Elvileg már vége van a programnak... - kezdte a hölgy. Nagyjából 40 évesnek tippeltem volna, és nem tudtam eldönteni, hogy szimpatikus vagy sem. – Ha 15%-kal drágábban megveszitek a pólót, akkor kaptok egy kevés időt.

Előhalásztam a pénztárcámat. Már egyáltalán nem volt szimpatikus a nő. Úgy vetette oda a pólót, mintha a kutyának dobná, majd elmagyarázta, hogyan kell csinálni, és magunkra hagyott.

- Mondd, hogy megjegyezted, hogyan kell – kértem a sárgahajú lányt.

- Nem, nem jegyeztem meg.

Összenéztünk, majd felröhögtünk a szerencsétlenségünkön. Végül előkaptam a telefonom, és megnéztem a neten egy DIY videót. Leutánozva a lépéseket, készítettük a pólókat, részemről egy nagy adag aggodalommal, mert nem volt éppen olcsó mulatság.

- És most... fény derül az igazságra – mondtam szorongva, mikor megpróbáltam kihalászni a ruhadarabot a hordóból. – Nem is lett olyan vészes... Mit gondolsz? – a sárgahajú felé tartottam, hogy jobban lássa. Arcán megjelent egy mosoly, amiről nem tudtam eldönteni, hogy azt jelenti, hogy tényleg tetszik neki vagy hogy „ez egy szerencsétlen".