Love is love - Történetek a szerelemről

9x3

Visszakullogtam ahhoz a sörstandhoz, ahol legutóbb a többieket hagytam. Mikor eljöttem, még mindenki ott volt, a társaság azonban erre az időre már eléggé megfogyatkozott.

- Hé, Popcornfiú, nem tudod, merre vannak a többiek? – kérdeztem a sráctól, mert hirtelen megijedtem, hogy nem látom Rose-t.

- Azt hiszem, pár másik lánnyal vécére mentek, ha mázlid van, még visszajönnek. De valami ugrálóvárról is mintha beszélgettek volna... Te tudtad, hogy itt van ugrálóvár?

- Nem tudtam – összevontam a szemöldököm, majd a legközelebbi mosdók felé indultam.

Nem is én lettem volna, ha egyből megtaláltam volna őket. Elkunyeráltam az egyik sorban álló lánytól a programfüzetet – tekintve, hogy a sajátomat a szobában hagytam -, és megnéztem, hol vannak az ugrálóvárak. Nem volt kedvem az egész helyszínt végigsétálgatni.

Miután megköszöntem a segítséget, visszaadtam a kis füzetet a lánynak, majd elindultam arra, amerre az A18 színpadot sejtettem, mellette az ugrálóvárakkal.

Csakhogy én nagyon nem tudok tájékozódni, úgyhogy nagyjából fél óra keringés után az E03 színpad előtt álltam, kissé kétségbeesve, hiszen erről a színpadról eddig még nem is hallottam és fogalmam sem volt, hogy éppen merre vagyok. A színpadon még valami noname banda zenélgetett, bár azt sem tudtam eldönteni, milyen stílusban. Daluk refrénje egyetlen, nagyon irritáló sorból állt; csak annyit mondogattak, hogy „Jézus szeret".

A fejemet fogva inkább úgy döntöttem, hogy várok még egy fél órát, hiszen kezdett világosodni a fejem fölött az ég. Talán ha már látok is valamit az egyre merülő telefonom zseblámpája nélkül, könnyebben eltalálok.

- Hé, szia Josephine – a hang ismét a hátam mögül jött, de már megismertem, és egyből ideges is lettem tőle. Nagyon nem akartam most George-dzsal beszélni.

- Szia – fordultam meg, hogy a szemébe tudjak nézni. – Ne haragudj, de most ez azt hiszem, nem alkalmas... a szobatársamat keresem.

- Miért?

- Benn hagytam a kulcsom a szobában, és most nem tudok bemenni. Nála elvileg van kulcs, de azt mondták, az ugrálóvárnál van, azt pedig nem tudom, hol van – a hangom a mondat végére kissé megremegett. Képtelen voltam eldönteni, hogy azért, mert sírhatnékom volt vagy mert már olyan fáradt voltam.

- Gyere, megmutatom.

- Tényleg? Köszönöm.

Belekapaszkodtam az egyetlen mentőövbe, és hagytam, hogy maga után rángasson a valószínűleg jó irányba.

- Honnan tudod, merre vannak az ugrálóvárak?

- Arra sátorozott le az egyik baráti társaságunk, és megittunk együtt egy sört. Aztán mivel inkább lányokból álló, tájékozódásra képtelen társaság voltak, inkább visszakísértük őket.

- Hát akkor én is tartozhatnék hozzájuk, de mindegy.

George egy furcsa pillantást vetett rám. Csak a szemem sarkából néztem, ahogy lassan felvonja a fél szemöldökét, majd visszafordítja a fejét a menetirányba. Inkább nem mondott semmit.

A fesztivál területének egy olyan részére sétáltunk, ahol én azelőtt még sosem jártam. Furcsa emberek lézengtek erre. Mindenkinek a kezében volt valami ital, bár ez egy fesztiválon még nem is volt meglepő. Ami engem a leginkább aggasztott, az az volt, hogy sokuknak vörös volt a szeme vagy tág a pupillája, és sápadt volt a bőrük. Egyből csak valamiféle drogra tudtam gondolni. De ami még ennél is jobban aggasztott, az George viselkedése volt. Sok bedrogozott lányra rámosolygott, és megölelte őket, egy fiútársaság tagjaival kezet is fogott.

- Josie, bemutatom a barátaimat. Igazából velük jöttem erre a fesztiválra. Emberek, ő itt Josie.

- Sziasztok – semmi kedvem nem volt szóba elegyedni ezzel a kétes megítélésű társasággal, de ha már bemutattak nekik, akkor nem lehetek bunkó, és köszönni minimum illik.

George beállt az általuk alakított körbe és beszélgetni kezdett velük. Én az ő háta mögött állva feszengtem, a körön kívül. Lassan telt az idő, de George úgy tűnt, teljesen megfeledkezett rólam, ezért először csak lassan, észrevétlenül kezdtem hátrafelé lépkedni, végül – amikor úgy ítéltem meg, hogy senki nem fogja észrevenni, ha esetleg eltűnök -, megfordultam és sietős léptekkel indultam vissza arra, amerről jöttünk. Aztán a közeli kereszteződésben megálltam, borzongva karba tettem a kezem, és próbáltam kitalálni, merre tovább.

- Hé, Georgie, a csajod épp próbál lelépni.

A hátam mögül szinte azonnal sietős léptek hallatszottak, majd George megragadta a bal vállam, és maga felé fordított.

- Még nem vagyunk az ugrálóváraknál – mondta sötét tekintettel. Kis híján felnyögtem, ahogy szorítása egyre erősödött a vállamon. Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy talán nem is az ugrálóvárakhoz akar vinni.

- Ne haragudj, de későre jár. Szeretnék már visszamenni.

- És a szobatársad? Mintha azt mondtad volna, nála van a kulcs.

- Igen, ez valószínűleg így is van – próbáltam ugyanolyan barátságosan beszélni vele, mint eddig, de éreztem, hogy hangom sokkal inkább távolságtartó. – Viszont nagyon fáradt vagyok, leszívott a meló, és szeretnék már visszamenni. Majd alszom a földön.

Halványan rámosolyogtam, mikor elengedte a vállamat. Az ellenkező irányba indulva próbáltam egyre inkább megszaporázni a lépteimet, míg végül egy bokor mögött eltűnve futni kezdtem a szállás felé.