A terror iskolája BTS FF [BEFEJEZETT]

Tudod, hogy utállak

-Nem is kell elárulnod - hallottam nem olyan messziről egy hihetetlenül ismerős hangot, amitől libabőrös lettem és azt hittem helyben elhányom magam - Ugyanis az egyik itt áll előttem - kezdett alakja körvonalazódni a fényben, majd mikor tett még egy lépést felém, arcát is tisztán ki tudtam venni.

Még levegőt is elfelejtettem venni mikor felismertem. Kezemből kiesett a táska és csak hátrálni tudtam. A legnagyobb rémálmom vált éppen valóra...

-A-apa... - lépdeltem egyre hátrébb. A fények hirtelen felkapcsolódtak és akkor vettem észre, hogy rajtunk kívül van még ott pár ember. Egyik sem nézett ki túl kecsegtetően. Körbevettek és mind rám szegezte nem éppen kedves tekintetét. Nagyot nyelve néztem ismét apámra, aki mintha mi sem történt volna emelte fel táskámat, leporolta, majd azzal az álmosolyával átnyújtotta.

Nem akartam, hogy lássa rajtam a félelmet, ezért erőt vettem magamon és mérgesen kikaptam a kezéből, majd vállamra kanyarítottam. Kezeimet karba vontam és vállszéles terpeszbe álltam, hogy ha kell, meg tudjam védeni magam. Habár kissé sokan voltak ellenem...

-Hyun Ji - mosolygott még mindig idegesítően nyugodtan - Régen láttalak.

-Addig örültem - köptem a szavakat. Utáltam ezt az embert.

-Mégis te jöttél ide. Hát nem vicces? - indult meg az asztala felé, ami a terem végében volt. A falakon lévő koszos ablakokból halvány fény szűrődött be. Az emberek utat engedtek apámnak, majd várták, hogy én is utánamenjek.

Először úgy terveztem nem teszem, de eszembe jutott Jimin.

Nagyot sóhajtva mentem utána, de csak szép lassan, kényelmesen.

-Sokat változtál - folytatta a csevegést - De nem számítottam arra, hogy idejössz. Megleptél - kezdett el tölteni valami italt két pohárba, majd megfordult és intett, hogy menjek oda hozzá.

Az asztala előtt megállva néztem rá. Mikor rájött nem megyek oda, letette az asztalra a poharat és odalökte nekem. A pohár simán csúszott át az asztal lapján, majd mikor kitettem elé a kezem, megállt.

-Nem kérek - feleltem. Tőle aztán soha semmit nem fogok elfogadni.

-Te tudod - vont vállat, majd egy húzásra megitta, végül nagyot szusszant - Ez aztán az igazi vodka. Az oroszok aztán értenek hozzá - tette le a poharat, majd nekitámaszkodva nézett rám. Mindig mosolyog. Utálom a mosolyát. Fenyegető és mindent tudó. Sosem lehetett tudni éppen mire gondol és mit tervez.

Mit tettem, hogy ezt érdemlem?! Hogy lehet, hogy pont ő?! Miért?! Az eszem megáll! Szóval akkor JinAh...

-Honnan tudsz JinAhról? - kérdezte, mintha csak olvasna a gondolataimban. Mosolya eltűnt, ami nagyon nem jelentett jót.

Ahogy sejtettem. Nagyon vissza akarja kapni a lányát és Jimin ezzel irtóra feldühítette. Most bizonyosságot nyert feltételezésem, miszerint Jimin hátán ő okozta azokat a sebeket.

-Csiripelték a madárkák - tértem ki a válasz elől, majd folytattam - Van nálad valaki, aki szintúgy tud róla.

Apám hirtelen felegyenesedett és villámokat szóró szemekkel tanulmányozta arcomat. Tudtam, hogy ez most telitalálat volt, azonban ezzel kiteregettem a lapjaim és innentől minden azon múlik, az apám mit gondol. Nem tudhatom éppen mit fog tenni.

-Folytasd - közölte kimérten.

-Csak figyelmeztetni akartalak - hangom tisztán hallatszott a helyiségben és próbáltam minél bátrabbnak tűnni - Jobban teszed, ha elengeded.

-Mióta gondolod úgy, hogy parancsolgathatsz az apádnak? - kerülte meg az asztalt és került hirtelen elém. Másfél fejjel magasabb volt nálam. Dühösen meredt szemeimbe. Haja már őszült, kezei remegtek a megaláztatástól. Idejön a lánya és a saját emberei előtt úgy tesz, mintha bármit mond, azt ő meg is teszi. Nevetség tárgya lenne. Ezt kell kihasználnom.

-Apa tudod, hogy utállak - húztam tovább az agyát, azonban rögtön lendült is a keze és felpofozott.

Nem mondom fájt, de már fel voltam rá készülve. Ha mi beszélgetünk, ott mindig elcsattan belőle egy pár.

Ismét felé fordítottam fejem és mosolyt erőltettem sajgó arcomra.

-Mondtam apa - hangsúlyoztam - Jobban teszed, ha elengeded. A rendőrség biztosan örülne, ha ráakadna erre a kis kupira - pillantottam az épület oldalában lévő ajtókra, amik mögött tudtam, hogy rengeteg minden van, amiért letartóztathatják őt - De mivel úgyis tudod, hogy olyan szófogadó vagyok - léptem közelebb - Ha elengeded Jimint nem teszek semmit - néztem fel szemeibe.

Azok már nem voltak dühösek. Ismét az az áthatolhatatlan és soha nem tudhatod éppen mire gondol. Igazi pszichopata.

Nem tudtam kiigazodni rajta, ezért csak egyenesen szemeibe néztem és vártam reakcióját.

-Azt mondtad tudod hol a lányom - mondta kimérten - Mondd el és elengedem a fiút.

-De én akkor feladlak a rendőrségen - feleltem mosolyogva - Apuci tudod, hogy megtettem már korábban is - döntöttem fejem oldalra, de keze ismét csattant arcomon. Már kezdem megszokni...

Azonban a sodromból is kezdett kihozni. Kezdtem kifogyni. Muszáj elengednie! A rendőrség nem találhatja itt Jimint! Természetesen akkor is feladom az apám, ha elengedi, de nem szabad Jimint itt találniuk. Akkor fény derülne arra, hogy tulajdonképpen elrabolta JinAht és azért börtönt is kaphat!

Apám hirtelen ellépett mellőlem és az asztal túloldalára sétált.

-A segítséged nélkül is megtalálom a lányom - mondta miközben az előtte lévő papírok között kezdett matatni és nagyon elfoglaltnak tettette magát - Most elmehetsz. Jimin még marad. Vele sok megbeszélnivalóm van még.

-És én még kiskoromban felnéztem rád - mondtam keserűen, amire keze megállt a mozdulatban - A legjobb apának tartottalak a világon, de tudod mit? - itt végre rám emelte kifejezéstelen tekintetét - Akárhány lányt is nemzel még az életedben, soha, egyik sem akar majd a nyomdokaidba lépni - vetettem oda megvetően, majd egy hosszú másodperc erejéig mélyen a szemébe néztem, végül megfordultam és elhagytam a helyiséget.

Azt hittem nem érek ki a kocsimhoz, annyira remegtek a lábaim. Kinyitottam az ajtaját, majd bezuhantam a kormány mögé. Gyorsan magamra zártam az ajtót és hátradöntve fejem próbáltam levegőt venni. Minden erőm elhagyott.

Hogy kerül ide az apám? Mikor szabadult a börtönből? És miért nem tudtam JinAhról? Te jó ég... Fel se bírom fogni... Ez most valóban megtörtént?! Mindjárt elájulok!

Kopogás hangjára riadtan nyitottam ki szemeim és kaptam a kilincshez, de szerencsére bezártam. Kissé megnyugodva pillantottam fel, majd szemeim majdnem kiestek helyükről döbbenetemben.

Gyorsan leeresztettem az ablakom.

-Jin! Te mit keresel itt? - kérdeztem a srcától, aki csak benyúlt az ablakon és kinyitotta az ajtót.

-Ülj a másik oldalra - utasított - Majd én hazaviszlek.

Nem ellenkeztem. Fogtam a táskám és még mindig remegő kezekkel és lábakkal átültem oda. Jin beült, elkérte a kulcsokat, majd azokat bedugva elindultunk.

-Hogy kerültél oda? - kérdeztem, amikor már elhagytuk a környéket.

-Suga jött rá. Tudja már milyen forrófejű vagy. Ahogy elnézem történt valami, de nem érdekel mi - szemeit szigorúan az útra szegezte, látszólag magasról tett rám - Csak azért segítettem, mert Suga kért rá.

-Köszönöm - mosolyodtam el, majd fejemet az ablaknak támasztva, lassan elaludtam.

Sziasztok! ^^

Bocsi amiért a reggeli részt úgy fejeztem be, de pont így jött ki a lépés :'D A következő kicsit már hosszabb lesz ;) :)

Saranghae!

WM