◀Scientology ✒ YoonMin▶ /Completed/

✖First✖

- Park Ji Min! - a tanár hangja külső szemlélőként nyugodtnak tűnhetett, ám a megszólított tudta, ez cseppet sem a nyugodtságot és kedvességet szimbolizálta.

Nyakát behúzva térdelt le a földre ott ahol állt és kezeit maga elé a hideg, nyirkos és koszos betonra helyezte. Igen, egy osztályterem, ahol a padló is beton.

- Kegyes elnézését kérem professzor, többet nem fog előfordulni! Kegyes elnézését kérem professzor, többet nem fog előfordulni! - ötvenszer. És az osztály megvárta. Megvárta, mert ez volt a szabály. Az első számú cselekedet: Megbánni azt amit tettünk. A második: viselni a következményeket. A harmadik: teljesíteni a ránk kiszabott büntetést.

Jimin nem sajnálta a késést, ugyanakkor szörnyen félt. Félt a büntetéstől, hiszen nagyon jól tudta; bármi, tényleg bármi megtörténhet.
Hangjában igyekezte kimutatni a megbánás minden jelét, lehetőleg úgy, hogy el is higyjék mondandóját.

- Kegyes elnézését kérem professzor, többet nem fog előfordulni! - az ötvenedik. De nem állt fel. Meg sem moccant. Nem is kísérelt meg semmilyen mozdulatot vagy tettet. Tilos volt. Amíg nem szólítanak fel a cselekedetre, nem tehettél semmit. Ez a póz egyfajta rabszolga helyzet volt, amiből csak akkor léphettél ki, ha arra engedélyt kaptál.
Olyasmi volt ez talán, mint a katonaságnál a 'Vigyázz!' felkiáltás.

- Állj fel! - parancsolta az osztály előtt álló fekete hajkoronát viselő férfi. Jimin tette amit kellett. Felállt, karjait háta mögött összekulcsolta, és lábait a vállszélesnél kicsivel kisebb terpeszbe helyezte. Ez volt a kiszolgáltatott álló helyzet - Park! Itt maradsz óra után. És a nap végén pedig velem jössz. Értve? - a fiú félve bólintott - Helyes. Ülj le! Kar marad!

Jimin teljesítette a parancsot, karjait továbbra is háta mögött összekulcsolva indult el széke és padja felé. Lábbal kihúzta a széket de nem ült le. Megvárta, amíg a tanár újra rá figyel. Mikor ez megtörtént, szólásra nyitotta ajkait.

- Professzor úr, kérem. A füzetemet és tankönyveimet elővehetem? - hangja remegett csak úgy, mint egész teste. A férfi rideg és tekintélyt parancsoló tekintete pedig ezen nem sokat segített.

- Nem. Délután dupla órában adom le neked az anyagot - az osztály egyhangúan kezdett kuncogni, mire Dr. Wu szúrósan nézett végig a társaságon - Aki nevet, az csatlakozik. Elég legyen a szemtelenségből! Park, Te pedig ülj le végre!

Jimin sóhajtva helyet foglalt, és az óra további részében próbált megjegyezni mindent, amit az éjfekete mondott.

Elérkezett a délután, a szürke hajú fiú várta tanárát, hogy visszajöjjön érte. Bajban is lett volna, ha nem teszi azt, amit parancsolnak. Talán a mostaninál is nagyobb bajban.

Ugyanakkor hihetetlen szerencsésnek is mondhatja magát. Hazaengedik őt minden nap; ezt pedig a többi diákról nem mondhatjuk el.

Nyílt az ajtó, de nem Dr. Wu lépett be rajta. Jimin anyja volt, mögötte pedig Dr. Min, akinek szabályellenes, szőke hajtincsei szinte világítottak a gyér fénnyel megvilágított teremben. Hajszínével hiába szegett szabályt, a Nagy Testvér számára túl fontos ember volt, ezért ő is igen csak kivételesnek érezhette magát.

Ebben hasonlítottak Jiminnel.

Kivételesek voltak. Olyanok, akik behódolnak, de közel sem annyira, hogy átmoshassák az agyukat. Csupán azt a szintet tartják, ami az életben maradásukhoz szükséges.

És ezt nagyon jól tudták egymásról.

- Fiam, apádnak és nekem felhalmozódott a munka. Ezen a héten itt kell maradnod. Dr. Min fog rád figyelni - Jimin szoros ölelésbe vonta anyját, hiszen tudta, ha sok a munkájuk, minden perc számít.

A nő kecses lépteivel elhagyta a termet, magára hagyva a két fiatalt, akiket korban csupán két év választott el. Kitartóan meredtek egymás szemébe, de míg az egyik csak egy egyszerű diák volt, a másik a legfelső rétegbe tartozott és túl volt egy OT III-mas szintemelkedésen is.

Nem kellettek szavak ahhoz, hogy megértsék egymást. Érezték a közöttük kialakult kapcsolatot.

Tudták, hogy egy nap majd együtt, vagy külön, de harcolni fognak a Szcientológia ellen. A Nagy Testvér ellen.

Ki akarnak majd törni.

Mint egy madár a kalitkából, menekülni akarnak.

De ez nem ma lesz. Dr. Min nem tudta mitévő legyen, sosem került még ennyire kínos helyzetbe. Ugyanakkor meg tudta őrizni hidegvérét, ezért ha nem is azonnal, de beszélni kezdett.

- Min Yoon Gi a nevem, de neked csak Dr. Min, vagy Professzor. Ha végre magadhoz tértél, jöhetnél utánam, megmutatom hol fogsz aludni ezen a héten - rideg hangja felhasította az eddig békésen álló levegőt és Jiminben is elindított valamit.

Talán félelmet.

Nem csoda, ettől az embertől mindenki fél és mindenki tart. Jól teszik, van is miért.

A szürke hajú felvette cuccait a földről majd álló helyzetbe tornázta magát és kétségbeesett arccal nézett a szőkére.

- Mi a bajod, Park?

- Dr. Min, a professzor még nem jött vissza. Ma vele kell lennem délután. Dupla történelmet tart - hangja remegett, szemét lesütötte volna, de ezt sem tehette. A szemkontaktus  nagyon fontos dolog volt.

- Dr. Wu nem is fog visszajönni. Szedd a lábad - a szőke kissé megemelt hangjára Jimin összerezzent, majd bólintott és a kifele igyekvő mesterével indult meg a folyosón.

Yoon Gi bekanyarodott egy olyan mellékfolyosóra, ahová diákoknak tilos volt a belépés. A szürke megállt, nem lépett annak a folyosónak a sötét, ijesztő mivoltába. Tele volt félelemmel. A szőke miatt, vagy talán az egész kialakult helyzet miatt.

- Bejöhetsz - fáradt és ideges sóhajt hallatott a férfi. Bosszantotta Jimin viselkedése, ugyanakkor tudta, hogy ezeket a fiú sem szívesen tartja be.

Sebesen szedte apró lábait Yoon Gi után, aki egy viszonylag átlagosnak tűnő ajtó előtt megállt. Kártyáját használva felnyitotta a fém ajtót, és kitárta azt a kíváncsi szempár előtt.

- Itt fogsz lakni. Velem.

Ahoy guys,
Holnaptól iskola (már akinek, legalábbis nekem sajnos lesz), úgyhogy hwaiting!
Remélem tetszett ez a rész is, szép lassan haladunk előre.