Halálkúra ~ Kérlek ◇

Siess

Serpenyő, Brenda és az összes gyerek a találkozópontra ért. Ott azonban senki nem fogadta őket. Pedig mindenkinek ott kellett volna lennie.

- Hol vannak? - idegeskedett Brenda, tekintetével továbbra is kémlelte a helyszínt.

- Thomast ismerve, nincs mitől tartanunk - felelt Serpenyő - Sosem tartja magát a tervhez - legyintett maga előtt, mire Brenda vére forrni kezdett.

- Nincs igazad. Thomast ismerve pont hogy van mitől tartanunk - emelte fel hangját a sötét bőrű fiúval szemben - Itt kellene lenniük.

- Várunk rájuk - ágyazta karba kezét Serpenyő - Ide fognak jönni. Nem tudjuk mi van velük, lehet kicsit több idő kell nekik, ennyi - egy vigyort villantott, melyre Brendanak egyáltalán nem volt szüksége abban a pillanatban.

Serpenyő szavai nem nyugtatták meg. A lány gondolkodott. Mi lehet az, ami nem jött össze? Mi húzhatta keresztül a számításaikat? Miért nincsenek Thomasék még itt? Mi lehet a rohadt baj??

- Basszus... - ötlött eszébe az egyetlen logikus magyarázat, mikor a Serpenyő kezében díszelgő fekete, ellenszerrel teli táskára pillantott.

Newt.

◇

Gally és Minho eltűntek. Thomas utánuk nézett, Newt pedig a földhöz láncolva lihegett.

- Átjutottak - közölte az örömhírt Thomas a fetrengő barátjával.

Egyedül maradtak, mellettük a fegyveres katonákkal, ellenségekkel és... ellenségek ellenségeivel. Senkiben nem bízhattak. Nem hagyatkozhattak a város lakóira. Valójában Thomas volt, aki úgy érezte egyedül van. Pedig Newt ott volt. Newt, egy barátja, akiben feltétel nélkül megbízott. Mégis a szőke srác testének jelenléte nem jelentette azt, hogy Newt valójában ott volt.

Az öklendező fiú, fejét hátra hajtva figyelte az elsülő puskákat és pisztolyokat. Minden olyan tompa lett körülötte. Nem érezte a robbanások hatását, nem hallott semmit sem igazán. Érezte, ahogy épeszüsége lassan elpárolog. Ez volt rá a legjobb szó. Párolgott és párolgott.

Hirtelen Thomas megrazta testét, ezzel visszahozta Newt agyának egy, még funkcionáló részét.

- Hé! Newt! NEWT! - szólt rá parányi szigorral, mint egy jót akaró anya a rossz gyerekére. Newt mellkasa ekkor feltöltődött levegővel, s érezte, hogy visszatért, újra ő irányít.

- Hé Newt - a fiú hallgatott a nevére - Próbáljuk meg, rendben? - kérdezte Thomas, fejét közben lebiggyesztette - Elindulunk. Most - nem akart tovább várni, minden porcikája azt súgta, hogy minél közelebb kell kerülniük Minhoékhoz, különben már túl késő lesz - Segítek. Gyere.

Thomas megragadta Newt pólójának nyakát, s óvatosan de határozottan meghúzta azt.

- Gyere, gyere, mozgás - siettette tisztársát, aki amint meghallotta a parancsot, rázni kezdte fejét.

- Nem! - ellenkezett Newt.

- Gyere. gyerünk.

- Nem! Thomas! - nem a makacsság beszélt belőle. Nem akart hősi halált halni a csatatéren, vagy mártírkodni. Csak elege lett. Tudta, hogy nem immúnis, hogy a rohadt vírus végezni fog vele... de már elfogadta.

Ott, akkor csupán egy dolog számított neki; hogy Thomast ne húzza magával a mélybe.

- Gyerünk - hajtogatta a mozgásra képes tisztárs.

Newt rázta fejét, közben remegő kezével nyaka felé kezdett nyúlkálni, de beletelt pár másodpercbe míg megtalálta amit keresett. Megszorította nyakláncát, s letépte magáról.