Always you ~befejezett

~ 2.fejezet ~

A férfi összecsukta bőröndjét, majd Dolce & Gabbana karórájára pillantott.

- Az öregember azt mondta kilenckor indul a gépem. Akkor jobb, ha lassan indulok – gondolta magában a férfi, majd kilépett bérelt lakosztályának ajtaján.

Lorenzo, ugyanis ő az a férfi, egy huszonötödik emeleti fényűző Penthouseban lakott.  Sok nő megfordult már nála. Igazi nőcsábász, aki semmibe veszi a nőket és eszközként kezeli őket, amivel saját vágyait ki tudja elégíteni. De nemcsak a hölgyeket, hanem más embereket is lenéz. Túlságosan önző. Egyes-egyedül munkakörben bán kedvesen az emberekkel. Hisz mégiscsak a munkájáról van szó, és ennél a kórháznál kivételesen jó fizetést kapott. Azonban most Angliába kell mennie, egy teljesen új, még számára ismeretlen közegbe, de sajnos a munka az munka és őt bizony elküldték oda. Bár nehezére esik, de itt kell hagynia a drága Rómát, tele pezsgéssel, szenvedéllyel és nőkkel.

Időközben a földszintre ért és a portánál odanyújtotta lakosztályának kulcsát egy fiatal srácnak, és annyit mondott:

- Vigyázz rá és senkinek se add ki! Nem tudom mennyi időre leszek távol, de megszerettem ezt a lakosztályt és mindenképp visszatérek ide.

A srác bólintott, majd megkérdezte: Hová lesz az út, uram?

- Angliába....– sóhajtott Lorenzo majd, mint akinek hirtelen eszébe jut valami, nagyra nyíltak a szemei.

- Viszont Michael, ha jól emlékszem te félig angol vagy, nem? – kérdezte a fiút.

Michael aprót biccentett és válaszra nyitotta a száját.

- Igen, uram! Anyám részéről angol vagyok. Bár csak pár évet töltöttem Angliában, mert apám munkája miatt ide kellett költöznünk.

- Ez nem érdekel – legyintett Lorenzo. – Mesélj nekem inkább arról, vannak-e jó nők ott is?

- Vannak. Méghozzá milyenek uram! – rikkantott Michael.

A fiú ugyan csak 23 éves volt, de ő is eléggé nőcsábász típus. Bár a sors nem épp kedvező külsővel áldotta meg. Rövid vörös haja, szeplős arca és picit nagy orra nem neki kedvezett. Azonban vallásos embernek tartotta magát. A lányokat pedig inkább csak csodálta, nem lenézte őket, mint Lorenzo. Habár mégis csak férfi volt már és azért neki is volt már pár zűrös ügye a nőkkel. Viszont mind Lorenzo rossz hatása miatt. Michael ugyan barátjaként tekintett rá és mindig segítette, de Lorenzot nem nagyon izgatta. Számára csak egy eszköz volt a sok közül. Most is miután lepasszolta neki a kulcsot, már indult is a kijárat felé, hogy taxit fogjon. El se köszönve ,,barátjától".

***

Mind ezalatt Angliában egy nappal később a metró incidens után.

A Big Ben nagy mutatója reggel kilencet ütött. A nap már kezdett előbújni és az idő is melegedett, ami elég szokatlan Angliában. Akármilyen évszak volt, ott mindig esett az eső. Azonban most egy gyönyörű szép tavaszi napra kelhettek az emberek. Kivéve főhősnőnket, Emilyt. A lány egy kórházi ágyban feküdt infúzión, eszméletlenül. 

A metró katasztrófa után minden sérültet azonnal kórházba szállítottak. Egyesek azonban, akik visszanyerték eszméletüket vagy kisebb sérüléseiket ellátták, már hazamehettek. Bár Emilynek nem voltak súlyos sebei, de túl sokáig ki volt téve a káros füstnek. A robbanás ugyanis nem a metrón történt, hanem a megállónál, ahol pár percig tartózkodott a jármű. Habár a tűz átterjedt a metróra is, és minél gyorsabban evakuálni kellett az embereket. Emily pedig menekülés helyett ott maradt segíteni. Így a kelleténél picit többet lélegzett be a füstből, de neki köszönhetően egy áldozatot sem követelt a katasztrófa. Azt azonban még vizsgálják, hogy mi válthatta ki a robbanást. Bár Emilyn ez nem sokat segít. 

Szegény lány már egy teljes napja feküdt eszméletlenül. Több orvos is vetett rá egy pillantást, de nem tudták a lány miért nem kel fel. Hisz a káros anyagoknak már távoznia kellett volna a szervezetéből.  Így telt el a nap szép lassan. Másnap azonban a kórházba egy új orvos érkezett, akit szintén megkértek, hogy vizsgálja meg a lányt.

***

Ki beszélhet? – kérdezte magától a lány, majd nagyon picit kinyitotta szemeit. Egy fehér szobában volt. Műszerek vették őt körül és infúzióra volt kötve. Nem sok idő kellett neki, hogy felismerje, egy kórházi szobában fekszik. Azonban nem emlékezett arra miért is van itt. A hang viszont tovább beszélt.

- Ennyi is lenne. Máskor ilyen helyzetben alkalmazzák ezt a gyógyszert – mondta az idegen. – Hihetetlen milyen pocsék az angol egészségügy. Habár bármennyire is halkan próbálta mondani, Emily így is egyből meghallotta. Hirtelen fel is ült ágyában és nagyra nyitotta égszínkék szemeit.

A két fehér köpenyes férfi közül az egyik csak hebegett habogott, mint a ma született bárány. A másik azonban nyugodt tekintettel vette szemügyre a lányt.

Emilynek nem kellett sok idő, hogy magához térjen és beszédre nyitotta a száját.

- Ki maga, hogy az angol egészségügyet meri szidni? Hát maga nem orvos? – húzta fel szemöldökét kérdően.

- Hmmm...úgy látom már jobban is vagy, akkor én ezennel mennék is – válaszolt a férfi, aki a megjegyzést tette.

- Héé! Várj! A kérdésemre válaszoljon...héé! – kiabált utána a lány, de a férfi már kisétált az ajtón. Így Emily a másik orvoshoz fordult.

- Ki volt ő? – tette fel a kérdést újra.

- Tegnap érkezett Olaszországból. Nagyon ügyes és kedves orvosnak tartják. A kórházunknak pedig épp el kellett egy olyan orvos, mint ő. De kisasszony kérem pihenjen vissza! Hiszen még csak most ébredt fel.

De Emily nem tágított.

- Mi a neve? Megjegyzem egy életre és megtanítom neki, hogy igen is jó az angol egészségügy – nézett idegesen az orvosra Emily.

- Pablo Lorenzo-nak hívják, de kisasszony, tényleg tessék visszafeküdni.

Ezután Emily is beadta a derekát és mint, aki jól végezte dolgát egy nagy vigyorral az arcán visszafeküdt az ágyba, ahogy kérték tőle.

,,Pocsék az angol egészségügy". Ez a mondat ismétlődött meg benne többször. Végül elhatározta, hogy móresre tanítja, azt az orvost, aki ilyet mer mondani szeretett hazájára.

Bár... egész helyes - jegyezte meg magának Emily.

Majd pár perc elteltével újra mélyen aludt, de most már minden rendben volt.