Always you ~befejezett

~ 7.fejezet ~

„Végre lehet egy kis pihenőm" – gondolta magában Lorenzo, és lefeküdt kanapéjára, hogy aludjon pár órát, ha már ma úgyse jut haza. Azonban alig szenderedett el, amikor kopogtak az ajtaján. Lorenzo ingerülten felült, és az ajtóhoz sétált, hogy megnézze, kizavarta meg őt megint a pihenése közben. Idegesen kitárta az ajtót, hogy meglásson egy ijedt kislányt az ajtóban.

- Hol van mama? – kérdezte a kislány sírva.

Lorenzo arcáról hirtelen minden harag eltűnt. Leguggolt a kislány elé, megsimogatta a fejét és megkérdezte tőle a nevét.

- Hogy hívnak apróság?

- Angelica – mondta szipogva a kislány.

- Angelica, de szép neved van, és hogy kerültél ide? Eltudod nekem mesélni? A pici lány egy ideig rázta a fejét, de aztán válaszra nyitotta a száját, de alighogy beszélni kezdett volna megjelent a folyóson édesanyja, aki kétségbeesetten rohant oda kislányához és Lorenzohoz.

- Jaj, doktor úr nagyon köszönöm! Már tűvé tettem érte az egész kórházat – mondta a nő és átölelte a lányát.

- Én nem tettem semmit. A kisasszony kopogott az ajtómon. Én csak kinyitottam neki – mondta Lorenzo, majd a kislányra nézett.

- Örülök neked Angelica, hogy meglett az édesanyád. A megszólított, aki eddig csak sírt, most felnézett nagy szemeivel Lorenzora és elmosolyodott.

- Köszönöm bácsi.

A nő is még egyszer megköszönte, aztán elsiettek. Lorenzo pedig megint egymaga maradt, vagyis legalábbis azt merte gondolni. Ugyanis egy pillanattal később már ott állt előtte Emily.

- Milyen kedves oldala is van magának – csodálkozott a lány.

- Ezért jöttél vissza, hogy ezt a tudomásomra add? Vagy együtt akarod tölteni az estét, mert alig 25 percig bírtad ki nélkülem? – kérdezte Lorenzo és közel hajolt a lányhoz.

- Én? – hüledezett Emily.– Túl sokat gondol magáról. Nem gondolja?

Azt hiszi, azért mert orvos és gazdag, és jól néz ki, máris azt gondolja, hogy mindenki a lába előtt fog heverni?

- Nem hiszem, hanem tudom– mondta gúnyosan Lorenzo, majd hozzátette – de az feltűnt, hogy épp az imént ismerted el te magad is, hogy jól nézek ki?

Emilynek, mint aki csak akkor eszmélt rá, hogy mit mondott, hirtelen tiszta vörös lett az arca, de viszonylag gyorsan magához tért.

- Én nekem nem szokásom hazudni, mint egyeseknek. Nekem mindennél fontosabb, hogy az igazat mondjam el.

- Még ha avval fájdalmat is okozol a másiknak?

Ezen a kijelentésen Emily picit elgondolkodott, de erre is hamar meg volt a válasza, közben egy picit hátrált.

- Igen, mert minden embernek jogában áll, hogy megismerje az igazságot. Ha pedig az igazság szomorú és elviselhetetlen, akkor mellé kell állni és támogatni.

- Túl fiatal és tapasztalatlan vagy ehhez a világhoz. Néha jobb az igazságot eltemetni, de most nincs kedvem neked külön órákat tartani az életről.

- Értem én! Fél, hogy nekem lenne a végén igazam. Tessék itt a telefonszámom, ha úgy döntene, nekem van igazam – mondta a lány majd egy papírcetlit nyomott Lorenzo kezébe. Ezzel sarkon fordult és elsietett.

A férfi pedig végre egyedül maradt, Emily pici papírdarabjával a kezében. Életében először érezte úgy, hogy nem érdekli őt egy lány. Legalábbis ezt gondolta az elméje, de a szíve és a teste vonzódott hozzá, mint egy mágnes. Ezzel hasonlóképpen volt a lány is. Valamiért egyiket se érdekelte a másik, hogy újra találkozzanak, de másrészt valamiért többet akartak tudni egymásról.