Always you ~befejezett

~ 23.fejezet ~

Emily Olaszországban tartózkodása ideje alatt / különkiadás 1.

Alice szemszöge

Olyan egyedül éreztem magamat. Emily Olaszországba ment, Jimmy pedig lebetegedett. Üresen, szürkén és lassan teltek a napok nélkülük. Nem tudtam kivel beszélgessek, hogy elüssem az időt. Emellett senki nem volt aki kiállt mellettem, amikor valaki nekem esett. Én nem vagyok az az erős fajta, mint Emily. Nem merek felszólalni, ha sértegetnek engem bárhol, hanem inkább félreállok és elmenekülök. Este is alig merek kimozdulni, csak akkor ha Jimmy is velem van. Többször éreztem már úgy, mintha követnének engem. 

Féltem. Igen féltem itt lenni. Én nem akartam Angliába jönni, de a szüleink munkája miatt végül itt kötöttünk ki. Haza akartam menni Koreába, az otthonomba, ahol felnőttem. Nem is hittem el, hogy egy fiú megváltoztatja ezt a nézetem és hogy Anglia közelebb nő a szívemhez ő miatta. 

Aznap úgy szakadt, mintha dézsából öntenék, bár ez elvileg megszokottnak mondható Angliában.

Emily rám írt, hogy ma nem fog bejönni, mert nagyon szarul érzi magát, de amint tud jön. Furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy rákérdezek mi történt Olaszországban, de mivel ő nem írt semmit eldöntöttem, hogy megvárom amíg ő fog magától beszámolni róla. Jimmy még mindig az ágyat nyomta, így mit tudtam tenni, egyedül vettem célba az előadótermet. Habár alig akadt pár üres hely, annyian voltunk, mégis úgy éreztem mintha csak én lennék a teremben. Az előadás után a folyosó szintén hasonló érzést nyújtott. Aztán sorjában jöttek a rosszabbnál rosszabb események, bár meglepő mindegyikben volt valami jó, Eric.

Amikor annyira ügyetlen voltam, hogy sikerült elesnem a saját lábamban mindenki szeme láttára, Eric ott termett és felsegített. Amikor a fiúk első napról megint belém kötöttek, Eric kiállt mellettem ugyanúgy, ahogy akkor Emily. Amikor pedig azt kívántam bárcsak elnyelne a föld vagy magába szívna, mert megbuktam az egyik tesztem elégtelen lett, Eric megpróbált felvidítani és meghívott egy vacsorára. Először nem akartam igent mondani, mert megőröltek érte a lányok, és nem akartam még többet ellenséget szerezni, de legalább egy napra hamupipőke akartam lenni, ezért végül beleegyeztem.

Jobban bele gondolva, Eric-nek mindig volt hozzám pár kedves szava. Bár igaz volna, bár úgy lenne, hogy másképp tekint rám, mint a többi lányra. Hiszen irtó helyes, izmos és kedves mindenkihez. Ki nem akarna jóba lenni, vagy járni vele. Én már annak is örültem, hogy van aki jószívű, megértő és kedves velem, a testvéremen kívül, nem hogy még a pasimnak kiáltsam ki őt. Bár nem is mertem volna.

Mindenesetre elmentem vele vacsorázni, de előtte hazamentem, hogy mégis normálisabb külsőt varázsoljak magamnak. Én az a fajta voltam, aki soha nem elégedett meg se a külsejével, se a tanulás vagy az élet terén. Számomra semmi nem volt tökéletes, mert magabiztosságom is a süllyesztőben volt. Most mégis úgy gondoltam, amikor visszanézett rám a tükörképem, hogy tökéletes. A tükörképem teljesen ki volt virulva, mosolygott és látszott rajta, hogy alig várja az estét. Nem is értettem mi ütött belém. Vacsorázás helyett az íróasztalom fölött kéne görnyednem és tanulnom, hogy a következő teszt jól sikerüljön. De nem. Majd kicsattantam a bőrömből, amikor elképzeltem, hogy Eric már ott vár rám. Így egy percet sem vesztegetve elindultam.

Legnagyobb meglepetésemre azonban a kapu előtt várt rám, kocsival. Akkor és ott, azt hittem a szívverésem is leáll. Úgy sétáltam oda a kocsihoz, mint egy robot, amiben kevés az üzemanyag és végig az járt a fejemben, hogy meg e érdemelem én ezt.

Öltönyt viselt, ami be kell vallani, szívdöglesztően állt rajta. Ahogy rátapadt a testére....úristen. Egy pillanatra az is átfutott az agyamon, bárcsak ne tapadna rá semmi. De már a gondolat önmagában elég volt ahhoz, hogy olyan pirossá váljon az arcom, mint egy érett paradicsomnak. Köszönöm, drága képzelőerőm.

Eric szemszöge

Először sajnálatból kezdtem el vele foglalkozni, de mégis valami az első perctől kezdve megfogott benne. Ezért úgy döntöttem, nem hagyom a szemem elől elveszni. Alig pár hét telt el, de közelebb éreztem magunkat egymáshoz, habár ő mindig kerülte a tekintetem. Más lányok bezzeg mindig csak azt keresték, meg persze a figyelmemet irántuk. Ja és a pénzemet. Mégis azon kaptam magam, hogy minden figyelmemet és maradék időmet Alice-re fordítom. Mi olyan különös ebben a lányban? Miért ver hevesebben a szívem ha a közelében vagyok? Miért akarom, hogy csak nekem és csakis nekem mutassa meg legédesebb mosolyát? Miért irritál, amikor más fiú is ránéz?

Végül, amikor megtudtam, hogy nem sikerült neki egy elég fontos teszt, úgy éreztem eljött az idő. Vettem a bátorságot és elhívtam vacsorázni. Látszott rajta, hogy először nemet akart mondani. Kíváncsi voltam, mi változtathatta meg a véleményét. Mindenesetre nagyon örültem, hogy hosszas gondolkodás után is, de igent mondott.

Elé mentem kocsival, és a kapu előtt vártam rá. Teljesen ki is öltöztem alkalomhoz illően. Egy  sötét szürke öltöny mellett döntöttem és csak mertem remélni, hogy sikerül őt aznap este levenni a lábáról. Azonban majdnem fordítva sült el.

Amikor megjelent előttem, úgy összehúzta magát mint egy félénk kiscica és láttam, hogy zavarban volt. Gondoltam, nem számított rá, hogy elé jövök kocsival. Ahogy én sem számítottam rá, hogy ilyen dögösen fog kinézni. Egy kék koktélruhát vett fel, fehér selyem kardigánnal. A ruha csupaszon hagyta szép, hosszú, karcsú lábait. Egyből elöntött a sóvárgás utána. Csak magamnak akartam őt. Többet akartam tőle, nem csak egy vacsorát.

Egy ideig csak méregettük egymást és mindketten alig mertünk megszólalni. Végül én tettem meg az első lépést. Kinyitottam neki a kocsi ajtaját és amikor már közelebb ért hozzám, keze után nyúltam és besegítettem őt.

Az étterem alig volt 10 percnyire, de örökkévalóságnak tűnt, mire odaértünk. Próbáltam csak az útra koncentrálni, de arca szépsége többször elvonta a figyelmem. Így 10 perces útból 20 lett, mert lassabban vezettem, hogy még véletlen se okozzak balesetet. Amikor megérkeztünk és leparkoltam, azonnal ugrottam is ki a kocsiból, hogy ajtót nyissak neki. Azt akartam, hogy minden tökéletes legyen. Ezért minden apró részletre odafigyeltem. Bár végig azon idegeskedtem nehogy megfázzon, a lenge ruhában, mert közeledtünk az októberhez és Anglia amúgy sem a meleg időjárásáról lett híres.

Azonban az este a vártnál is jobban sikerült. Órákon át beszélgettünk és ennek hála jobban megismertük egymást. Mesélt a gyerekkoráról, a félelmeiről és az aggodalmairól, ahogy én is. Ezért elmondtam neki, hogy valójában mit érzek iránta, és a legnagyobb félelmem az, hogy más lesz a pasija és nem én. Lehet nem kellett volna. Biztos teljesen összezavartam őt. A visszaúton nem is szólt hozzám egy árva szót sem, csak akkor, amikor már kitettem őt a lakásuknál. Kért pár napot, hogy átgondolja és akkor megmondja a válaszát. Nehezen, de beleegyeztem. 

Ugyan a türelmes típus volt, de az pár nap, éveknek tűnt. Viszont megérte várni. Hallottam Jimmytől, hogy találkozott Emilyvel, lehet ő adta meg neki a végső löketett. Mindenesetre most itt ülünk egymás mellett az egyetem ebédlőjében, mint egy pár. Nem tudom kinek köszönjem meg. A magam bátorságának, Alice irántam való érzelmeinek, Emily lehetséges segítségének vagy a sorsnak? Végül is mindegy. Számomra a világ legszebb és legkedvesebb lányát tudhatom a barátnőmnek. Ennél nagyobb öröm eddig nem ért engem. Remélem őt sem.

megjegyzés

Gondoltam többen is kíváncsiak vagytok hogyan alakul a többi szereplő sorsa *O*

Ezért két rövidebb különkiadásos résszel érkeztem, hogy belelessünk Alice, Jimmy és Eric életébe is. Ez és a következő rész azonban az egyetlenek, amiket E/1-ben szántam megírni, tehát a 25. fejezettől kezdődően minden visszaáll a régi kerékvágásba :))))

Remélem mindenkinek tetszett ez a kis rész, és nagyon várja a holnap érkező különkiadás 2-őt ;)