Always you ~befejezett

~ 20.fejezet ~

4 nap múlva, csütörtök

Szakadt az eső. Lorenzo teljesen feketébe borulva állt az esőben és egy elázott fehér rózsát tartott a kezében. Picit közelebb sétált a már félig elásott koporsóhoz és rádobta a virágot. 

Az eső ugyanolyan hirtelen zúdult rájuk, mint Lorenzora a szomorú hír, hogy édesanyját örökre elvesztette.

Próbálta erősnek mutatni magát a megjelentek előtt, de szíve több ezer darabra hullott szét. Bánta, hogy nem töltött több időt édesanyjával, hogy nem beszélték meg a problémákat, és hogy nem javítottak kapcsolatukon. Lehet másképp alakult volna minden. Ha itt maradt volna Olaszországban édesanyjával, akkor talán tudott volna rajta segíteni még időben. Úgy furdalta lelkét a bánat, bűntudat és a harag. Önmagára volt mérges, hogy egyetlen egy esélyt sem adott édesanyjának, és mindig csak ordított vele a telefonon keresztül, mert személyesen nem is találkozott vele azóta, hogy elköltözött és önálló életet kezdett. Sőt akkor még örült is, hogy végre megszabadulhatott tőle.

Közben a megjelentek egyesével odajárultak a sírhoz és Lorenzo példáját követve mindenki rá dobott a koporsóra egy-egy szál fehér rózsát.

Lorenzo csak némán figyelte az eseményeket. Nem fordított különösebb figyelmet a meghívottaknak. Pár szomszéd, pár kolléga és anyukájának néhány ismerőse jelent meg.

A temetés után mindenki odament Lorenzohoz és részvétét nyilvánította, majd kezet ráztak vele és elmentek. Miután az utolsó ember is elköszönt tőle, Lorenzo azt hitte végre egyedül lehet anyukájával, de ennél nagyobbat nem tévedhetett volna.

Valaki mögüle egy esernyőt tartott a feje fölé, hogy megvédje őt az esőtől, ami egyre jobban rákezdett.

Lorenzo kételyek közt, de lassan megfordult, hogy szembe nézzen...

- Hát te meg......?

.... az apjával.

- Szia, fiam! - mondta és megpróbált egy halvány mosolyt erőltetni az arcára, ami elég nehezére esett, volt felesége sírjánál. - Hogy megnőttél.

- Te.. te meg, hogy kerülsz ide?? - lökte ki Lorenzo idegesen az esernyőt, apja kezéből.

- A temetésre - szórította össze a fogát, hogy el ne sírja magát - jöttem, természetesen. Nem látsz itt engem szívesen, ugye?

Lorenzo idegesen elfordult tőle és már készült volna elmenni, de egy belső hang mégis megállásra kényszerítette.

Olyan rég találkoztatok apukáddal, váltsatok egymással néhány szót. Nem mehetsz csak így el. Nem követheted el kétszer ugyanazt a hibát.

Be kellett látnia, legalább ennyit, egy beszélgetést, megérdemel még az apja. 
Így visszasétált hozzá és odavetett neki pár szót, hogy ne itt beszélgessenek, hanem üljenek be valahova.

Az apja alig akart hinni a fülének, pedig a legrosszabbra is felkészülve jött ide, hogy majd jól lehordja őt vagy pedig nem is szól hozzá egy szót sem.

- Köszönöm, - szorította össze a száját - hogy szakítasz időt egy ilyen vénemberre, aki elhagyott téged és édesanyádat.

***

- Miért pont idejöttünk? - kérdezte  Lorenzo, majd belekortyolt a teába, amit az apukája elé tett. Megforgatta a kicsi poharat és látta, hogy több helyen is el van repedve.

Miután megbeszélték, hogy beülnek valahova, az apja ragaszkodott hozzá, hogy menjenek el ő hozzá, mert nem szeretné ha a fiának kéne fizetnie.