Always you ~befejezett

~ 19.fejezet ~

- Szeretne még valamit? - nézett Lorenzora kedvesen a légiutaskísérő.

- Nem, köszönöm! - legyintett és újra belemélyedt az új telefonjába, mert sikeresen összetörte az előzőt még tegnap. Emellett még a telefonszámát is ki kellett cserélni, mert a kártya is menthetetlen állapotban volt. Még szerencse, hogy a legfontosabb számokat megjegyezte, vagy pedig fel voltak neki írva egy kicsi határidőnaplóba.

Most épp azon ügyködött, hogy működésbe hozza új mobilját, hogy minél hamarabb kapcsolatba tudjanak vele lépni. De ki is akarna vele beszélni? Szomorúan letette a mobilját és kinézett a repülő ablakán.

Érdekel egyáltalán valakit, hogy hogyan vagyok? Már mióta nem hívott engem fel senki. Mindig csak a kórházból kapok hívásokat, munkaügyben. Ha haza is megyek, fog engem bárki is várni? - kérdezte magától Lorenzo és ökölbe szorított maga mellett a kezét. - Anya is így érezhetett? Vajon mik voltak az utolsó....

- Kérem, mindenki kösse be magát! Viharzónát értünk el! Kérjük, senki ne álljon fel, amíg ki nem értünk belőle! Köszönjük. - mondta be az egyik pilóta gyorsan.

....gondolatai?

Mindenki úgy tett, ahogy kérték tőle és szorosabbra húzták magukon az övet. Az utasok közül páran már aludtak, mások pedig bele voltak mélyedve egy újságba vagy egy könyvbe. Kivéve egy valakit. Egy fiatal kismamát, aki épp felállni készült, hogy kisiessen a mosdóba, rosszullétre hivatkozva.

- Mi a baj, hölgyem? - hajolt ki Lorenzo. Szerencséjére a mellette levő két helyen senki nem ült, így elsőre megpillantotta őt a fiatal nő.

- Nagyon hányingerem van - mondta és egy kendőt tartott a szája elé.

- Hány hónapos? - kérdezte és állával pocakjára bökött.

- Kilenc - válaszolt nehézkesen a nő és a hasához kapott. Egyre szaporábban vette a levegőt és látszott, hogy fájdalmai vannak.

Pár utas rémülten nézett a nő felé. Voltak olyanok is, akik az újságot is kiejtették a kezeikből.

- Hagy segítsek, orvos vagyok! - állt fel Lorenzo is a helyéről.

A nő arcára egy halovány megkönnyebbülés ült ki és egy aprót biccentett.

- Mindenképp ki kell bírnia azt az egy órát, amíg megérkezünk, de addig is ön mellett maradok, ha szeretné - próbálta valahogy megnyugtatni és leguggolt mellé. - Beszélgessünk? - ajánlotta fel, hátha az eltereli akár egy kicsit is a nő figyelmét a fájdalmairól.

Megint egy aprót bólintott, de megszólalni nem bírt, így Lorenzo kezdte el.

- A férje miért nincs önnel?

- Épp hozzá tartok - préselte ki magából nagy nehezen a szavakat. - Angliában találkoztunk, de ő olasz.

- Miért nem tartott ön is vele, amikor visszajött Olaszországba?

- Megbeszéltük, hogy elvégzem az egyetemet aztán kiköltözök hozzá.

- És az ön szülei? - kérdezte óvatosan Lorenzo, nehogy érzékeny pontját érintse.

- Már nem tartom velük a kapcsolatot.

- Ne kövesse el azt a hibát, amit én - mondta picit félrenézve lehajtott fejjel. - Tartsa velük a kapcsolatot és hívja őket minél sűrűbben! Soha nem tudhatjuk mit hozz a jövő, de senki sem él örökké.

- Miért? Mi..tör - kezdett bele a válaszába, de félúton megakadt és egyre szaporábban vette a levegőt, majd mint akinek megakadt valami a torkán, hirtelen elkezdett fuldokolni és a szívéhez kapott. - Doktor úr - nyöszörgött halkan és vért köhögött fel, - a látásom..kezd..homályosodni.. a kisbabám....a kisbabámat mentse meg! - ejtette még ki utolsó szavait, majd összeesett.