Always you ~befejezett

~ Epilógus ~

Sok sok évvel később

- Willie! Azt ne mond, hogy még csak most kezdesz el készülődni? Már rég kint kéne lennünk! - hajolt be a szobába Lillien.

- Már csak egy pillanat ..és..kész!! - Willie egy hatalmas csokrot emelt fel diadalmasan a levegőbe.

- Tisztára apánkra ütöttél - csóválta a fejét Lillien. - Anya nagyon sok történetet mesélt arról, hogy apa mennyi virágcsokrot készítettet neki és egy idő után bele is ásta magát a virágok tanulmányozásába. Azt viszont szerintem álmukban nem gondolták volna, hogy te kertészettel kezdesz el foglalkozni.

- Még csak 22 éves vagyok Lillien. Még előttem az élet.

- Persze..persze, de barátnőd még egy se volt - legyintett Lillien.

- Te beszélsz? Olyan vagy mint anya volt fiatalon. Hozzád ér egy fiú és sikítva menekülsz el.

- Mert eddig hülyékkel akadtam össze na...nem én tehetek róla.

Willie magára kapta kabátját és nővére kezébe nyomta a csokrot.

- Te nem vagy képes hozni?

- Valakinek vezetnie is kell hahó! - lengette meg Lillien szeme előtt a kocsikulcsot Willie. - És mivel te nem tudsz vezetni, nekem kell.

Lillien duzzogva elfordult, de azért kisétált a kocsihoz a csokorral a kezében.

Körülbelül 20 perces út után meg is érkeztek a temetőbe.

Lorenzo és Emily sírja közvetlen egymás mellett foglaltak helyet. Willie és Lillien sokszor kijártak a temetőbe szüleikhez, amikor csak idejük engedte.

Willie kivette Lillien kezéből a csokrot és a két sír közé tette. Sokáig csak meredtek a sírkövekre, a csendet Lillien halk sírása törte meg.

- Olyan..olyan hamar hagytak el bennünket..

- Szerinted mit csinálhatnak épp? - nézett fel az égre Willie. - Én szerintem azon vitatkoznak, hogy apa mondja el, mit csinált az alatt a négy év alatt amíg távol volt anyutól.

- Anyu soha nem tudta meg? - kérdezte szipogva Lillien.

- Soha, de nekem apa egyszer elmesélte. Az első gondolatom az volt miután végig hallgattam, hogy ennél hűségesebb férfit nem kaphatott volna anya. Az összes régi kapcsolatait megszakította és egy alapítványt hozott létre anya nevével, mely az orvostan hallgató diákokat segíti szerte a világban és a rászoruló kórházaknak nyújt segítő kezet. A kint léte pedig azért hosszabbodott el, mert nagypapa lebetegedett és mellette maradt ápolni őt.

Lillien letörölt egy könnycseppet az arcáról, majd felállt és hátulról átölelte az öccsét.

- Náluk jobb szülőket el se képzelhettünk volna magunknak.

- Igen...vagyis héé ne nyálazd össze a hajam!

Lillien picit elmosolyodott és kivett a kabát zsebéből egy fényképet, majd a csokor alá tette.

- Ezt anya régi albumában találtam! - magyarázta. - Az esküvőjük napján készült.

Willie megsimogatta nővére fejét, mert megint elkezdett pityeregni.

- Amikor kicsik voltunk, akkor is folyton te sírtál - csóválta meg a fejét.

- Anyára ütöttem - magyarázta sírva.

- Gyere menjünk, hidegre jár már az idő.

- Nem lehetne még egy kicsit?

- Még öt perc, mert nem szeretném ha megfáznál.

Némán álltak Lorenzo és Emily sírja előtt míg letelt az az öt rövidke perc is. Willie el is indult a kocsi fele. Lillien felszegte a fejét és indult volna ő is öccse után, de egy pillanatra még visszafordult. Az ég felől egy kép szállt le Emily sírjára. Összegyűrt, régi és koszos volt, de Lillien ennél tisztább képet soha nem látott. Már alig látszódott a kép, de neki tisztán kivehető volt édesanyja és édesapja. A kép első találkozásukat ábrázolta, ahogy Lorenzo Emily fölé hajol és egy apró puszit nyom az arcára.

- Vajon anya tudta ezt? - nézett fel az égre Lillien és letörölte utolsó könnycseppét is. - Nagyon szeretünk titeket anya, apa!

- Nem jössz? - kiabált utána Willie.

- Dehogynem, jövök! - kiabált vissza neki és előre rohant öccséhez.

Vége