Always you ~befejezett

~ 21.fejezet ~

Ez mind szép és jó, hogy eljöttem idáig, de mégis innen hogyan tovább - motyogott magában Emily, majd belekortyolt a forró teájába.

Róma egyik kis mellékutcájának teázójába ült be, hogy kigondolja a következő lépéseket. Ugyanis az apja semmit nem árult el Lorenzo hollétéről, arról pedig végképp nem esett szó,hogy hol lakik. 

Letette a kis csészét és elővette a telefonját a zsebéből. Kikereste Lorenzo számát és percekig csak méregette.

Hívjam fel őt mégis? - tűnődött.

- Elnézést? - jött közelebb az asztalához egy középkorú, ott dolgozó férfi. - Lassan este 9 hölgyem, és hamarosan zárnom kell.

- Elnézést...én...mindjárt.. - makogott valamit az orra alatt Emily.

Úgy ahogy megértette az olaszt, de a beszéd már kevésbé ment neki. Ez fel is tűnt a férfinek, aki leült vele szembe az asztalhoz.

- Ön nem idevalósi ugye? Az akcentusából ítélve talán...angol? - kérdezte és ő maga is átváltott angolra.

Emily döbbenten nézett rá.

Ennyire feltűnő lett volna? - gondolta magában és halványan elpirult

- Igen. Valóban angol vagyok, de csak pár napra jöttem Olaszországba, mert keresek valakit. És bocsássa meg ha illetlen vagyok, de nem néztem ki önből, hogy tud angolul? Ön is angol?

Ezt mégis miért mondtam el neki?

- Hahaha semmi baj, - kacagott fel a férfi - sokat hallom ezt. Nem nézek ki se gazdagnak se okosnak, mi?

- Nem...nem úgy értettem - rázta meg Emily a fejét. - Bocsánat.

- Tényleg semmi baj. Ez az igazság. Se egyetemet nem végeztem, és még több mellékállásomnak is lennie kell, hogy eltudjam tartani a beteg édesanyám, mert sajnos apukám már meghalt.

- Nagyon sajnálom.... - mondta Emily és egy könnycsepp csordult le az arcán.

- Jaj, önnek ugyan nincs mit sajnálni - legyintett a férfi. - Hagy kérjek én elnézést, nem akartam elszomorítani. 

- Nem azért vagyok szomorú... csak.....csak eszembe jutott az az ember, akiért egészen Olaszországig eljöttem, hogy láthassam, de jobban belegondolva semmit nem tudok róla. Pár napig azt se tudtam, hogy elhunyt az édesanyja. Én ...én nem érdemlem meg őt.

- Én esetleg tudnék segíteni önnek, ha nem bánja. A sok állásomnak hála, elég sok embert ismerek a környéken. Ha csak a nevét elmondaná, máris előrébb vagyunk - mosolygott kedvesen a férfi.

- Pablo Lorenzo.. - mondta bizonytalanul Emily.

Maga se tudta miért, de úgy érezte megbízhat benne. Eleinte nagyon félt és nem is mert férfiakkal beszélgetni, de amióta egyre több időt eltöltött Lorenzoval, valahogy a körülötte lévő többi férfi is kevésbé tűnt olyan ijesztőnek és gonosznak.

- Én...! 

- Ön?

- Ön nagyon szerencsés, én ismerem Lorenzo urat!! Nem mondanám épp a barátomnak, mert szerintem ő nem tekint rám barátjaként, de sokszor ültem vele össze inni és azt is tudom, hogy hol lakik, mert ott vagyok portás - állt fel hirtelen az asztaltól Michael.

Emily izgatottan csapta össze a kezét, amikor beült a teázóba nem gondolta volna, hogy Lorenzo egyik ismerősével hozza össze őt a sors.

***