Always you ~befejezett

~ 30.fejezet ~

Két héttel Lorenzo búcsúlevele óta

Emily olyanná vált akár egy élőhalott. Alig evett valamit, az egyetemet is kerülte és sűrűn járt fel Lorenzo lakására várva hátha visszatér. Édesapjától is érdeklődött utána, de miután Lorenzo beadta felmondását, senki nem hallott róla semmit. Emily a barátaitól is elfordult és napjait a négy fal közt töltötte bezárkózva a szobájába.

 - Emily!! Rád töröm az ajtót, ha nem nyitod ki most azonnal!! - ordított be a szobába Elizabeth.

- Kérlek...menj innen...! - a válasz azonban mindig ugyanaz volt. Bárki is jött hozzá, inkább egyedül szeretett volna lenni.

- Nem! Ez a tizedik alkalom. Most nem fogok addig elmenni, amíg magadhoz nem térsz! - Elizabeth azonban tántoríthatatlan volt. - Ha kell a világvégére is elmegyek veled, hogy megkeressük őt, de az nem old meg semmit, hogy bezárkózol a szobádba!

- Komolyan rád töröm az ajtót! Édesanyád napok óta maga alatt van, hogy semmit nem eszel és senkivel nem beszélsz! Legalább őt kímélnéd meg ettől!

Az utolsó mondata, úgy tűnik meghozta a nem várt sikert, mert Emily résnyire kinyitotta az ajtót és félig kihajolt rajta.

- Nagyon aggódik? - kérdezte óvatosan.

- Nagyon! - bólintott Elizabeth határozottan. - Ezért is, most szépen kezelésbe veszlek. Nem várhatod így Lorenzot vissza!

- Már..már két hete, hogy elment.. - Emily arcán egy könnycsepp gördült le. - Honnan veszi mindenki, hogy visszajön?

- Csajszi, te teljesen hülye vagy? - kérdezte Elizabeth és megkocogtatta Emily homlokát? - Még a helyén van az agyad? Szerinted miért hagyott volna hátra két gyűrűt, ha nem akarna visszatérni hozzád?

- E..emlékül? 

- Oké, most úgy fogok tenni, mint ha ezt nem is hallottam volna. 

- Most miért vagy ilyen..még te is...? - Emily erőtlenül megkapaszkodott az ajtófélfában, mert nem bírta megtartani az egyensúlyát. Nem csoda, hisz alig evett mostanában valamit. Úgy legyengült, hogy egy könyv felemelése is nehezére esett volna. Közel 5 kilót fogyott, de egyszerűen nem is bírt enni. Arra hivatkozott, hogy nincs étvágya és ezzel le is tudta a témát. Pedig édesanyja a kedvenc ételeit főzte, hogy lánya kedvében járjon, de Emily egyikből sem kért.

- Te hallod, hogy miket mondasz?! - Elizabeth ritkán borult ki, de most úgy tűnt, hogy közel áll a robbanáshoz. Megragadta Emily kezét és erővel kihúzta őt a szobájából. - Figyelj ide! A következőt fogod tenni! Rendbe teszed magad, apránként újra elkezdesz enni és holnap ha törik ha szakad, de bejössz az egyetemre!! Mi, a barátaid, mindig melletted leszünk. 

Emily bizonytalanul bólintott, majd átölelte barátnőjét.

- Köszönöm.

Három hónappal Lorenzo távozása után

Emilybe kezdett visszatérni az élet. Lorenzo lakásást távolról elkerülte és inkább beleásta magát a tanulásba. Minden órára bejárt az egyetemen, sőt még néha plusz előadásokra is bent maradt. Hétről hétre javultak a teljesítményei és a legtöbb lektor ki is emelte ezt. Azonban a szórakozásról sem feledkezett meg. Heti egyszer összejött a barátaival és elmentek moziba, színházba vagy éppen valamelyikükhöz.

A változást az időjárás is meghozta. Elmúlt a rideg, hűvös tél és beköszöntött a tavasz, vele együtt a jó idő.

Emily a féléves vizsgáin az egyik legjobban teljesített és ösztöndíjra is pályázhatott volna, de ő nem kérvényezte. Hiszen hova máshova szólt volna az ösztöndíj, ha nem Olaszországba. Jó kedvét azonban nehezen lehetett már elvenni. Még nyitottabbá és közvetlenebbé vált. Részt vett elsősegélynyújtó versenyeken és önkéntesként munkákat is vállalat. Próbálta minden szabad idejét betáblázni, hogy még ideje se legyen Lorenzo után vágyakozni.