Always you ~befejezett

~ 11.fejezet ~

Másnap Emily keletlenül kelt fel az ágyában, mely húzta vissza. Semmi kedve nem volt kikelni az ágyból. Csak mélán ült az ágyában és nagyokat ásított és sóhajtott. Majd hirtelen eszébe jutott a tegnapi nap, mire gyorsan visszafeküdt és magára húzta a takarót, mert érezte megint kétszer olyan gyorsan ver a szíve.

Tegnap miután Lorenzo elhagyta a kávézót, Emilyre és baráti körére nagy csend telepedett. Mindenki egy emberként nézett a lányra nagyra nyílt szemekkel. Senki nem bírta, vagyis nem akarták fel fogni, hogy mi is történt az imént. Elizabeth volt az egyetlen, aki meg próbált a maga ura maradni, és lassan beszédre nyitotta a száját, hogy...

Hogy megkérdezzen valamit Emilytől, de a lány egy leheletnyivel gyorsabb volt.

- Most nagyon nagy bolondságot műveltem ugye?

- Eléggé. – bólintott Elizabeth.

Emily bekapta alsó ajkát, felszegte fejét és kirohant az üzletből Lorenzo után. Még mielőtt azonban elhagyta volna ő is a kávézót még odaszólt barátnőjének.

- Szurkolj Eli!

***

Miután Emily kirohant, még sikerült utolsó pillanatban meglátnia, ahogy Lorenzo épp bemegy egy épületbe az utca másik oldalán. A lány, amilyen gyorsan csak tudott átfutott a túloldalra és üldözőbe fogta a férfit. Már azt hitte nyomát vesztette, amikor egyszer csak váratlanul valaki hátulról berántotta a liftbe.

- Meddig követsz még? – kérdezte Lorenzo lágy hangon és Emily két barna szemébe nézett.

- Izé én csak csak... – a lány valahogy nem így képzelte el a lebukást, főleg nem úgy, hogy elég szűkös volt a lift és alig 20 centi választotta el őket.

- Megbántad volna előző szavaid?

Emily próbálta felfogni mit mond neki Lorenzo, de azok nem jutottak el a tudatáig. Arca tiszta vörös lett, és gyomrában persze, hogy most döntöttek úgy a pillangók, hogy előadják életük legjobb keringőjét.

- Szóval? – kérdezte a férfi újra és közelebb lépett, ezt követően a lift falához nyomta a lányt és fölé hajolt. Így már alig választotta el őket pár centi.

Ekkora Emily már levegőt is elfelejtett venni. Teljesen megigézve állt ott, mintha valami bűbáj alatt lenne.

- Nos én csak, annyit akartam, hogy....hogy..nos..igazából...magam sem tudom.

Emily alig tudott pár szót is kibökni. A szíve pedig a kelleténél egyre gyorsabban vert. Lorenzo viszont még mindig tudni akarta, mi az oka annak, hogy a lány a liftig követte. Időközben azonban a lift megérkezett a lakásának a szintjére, így mindenesetre elhúzódott a lánytól.

- Nekem itt ki kéne szállnom. Utolsó esély, hogy elmond, mit akarsz. Ha viszont még mindig nem bírsz felelni, akkor megtennéd, hogy eltűnsz a szemem elől?

Ez Emilyt egy csapásra visszarepítette a való világba.

- Nem, nem akarok és nem is fogok, eltűni a szemed elől. – húzta ki magát a lány.

Most Lorenzon volt a sor, hogy meglepődjön.

- Mi ez a hirtelen tegezés? Nem úgy volt, hogy nem fogsz tegezni, mert...

- Hát úgyis volt, de hol van az már.

Lorenzo az órájára nézett majd rábökött.

- 10 perce.

- Aaa a....az már régen volt. – pirult el Emily egy picit. Viszont azt már nem merte elmondani, hogy a liftben a szó szoros értelmében megállt számára az idő, és úgy tűnt mintha órákat ott lettek volna.

- Most már mindegy, hogy régen vagy nem. De még mindig nem jöttem rá miért követtél, és miért kezdtél el hirtelen tegezni. Arról nem is beszélve, hogy...

- Hát még magam se jöttem rá....majd ha valamikor rájövök..akkor.. – dadogott Emily az orra alatt, alig érthetően.

- megint a szavamba vágsz. Ám legyen, ha így akarsz játszani. Játszunk így. Én se tudom, de nem is fogom elárulni, miért teszem azt, amit most tenni fogok. Gyere rá magadtól. – mondta Lorenzo majd közelhajolt a lányhoz, magához húzta, majd egy apró, de lágy csókot nyomott a szájára.

~ Istenem, de forró az ajka...Jézus miket beszélek. Most csókolt meg épp egy férfi és még nem is ellenkeztem. Térj magadhoz Emily...de bárcsak tovább tartana.. ~

- Mhmm – nyöszörgött Emily és kilesett szempillája alatt, de nagyon megbánta.

Lorenzo kinyitotta szemét és meglátta magát Emily hatalmas barna szemeiben. Hirtelen elengedte és abbamaradt a csók.

- Én... - kezdte a lány, de elhagyta minden erő a lábát és a földre rogyott.

- Kinyitni a szemed, pont akkor, pont abban a pillanatban.. ez még engem is meglepett. – húzta félmosolyra száját és próbált még nagyobb hatást gyakorolni a lányra. Látszott rajta, hogy élvezi a helyzetet. Bár leginkább magán volt ledöbbenve, hogy megcsókolta a lányt. Főleg, hogy különösebben nem is találja nagyon gyönyörűnek sem. Pedig az. Időközben Emily magához tért, gyorsan felpattant és jobbnak látta menekülőre fogni. De hát ez az álom is szertefoszlott, mert Lorenzo hirtelen megragadta hátulról a karját.

- Találkozunk az egyetemen. – szegezte rá a tekintetét.

- A...a..az még messze van. – hebegett Emily, és közben menekülő útvonalat keresett.

- Menj, ha ennyire menni akarsz. – engedte el a lány karját Lorenzo, de még hozzátette. – De ne gondold, hogy ezek után el tudsz előlem menekülni.