I am the Queen 👑 /Átírás alatt/

1. fejezet

Az ébresztőm monoton, pittyegő hangjára ébredtem, egészen pontosan háromnegyed hétkor. Csukott szemekkel, zombiként kotorásztam a komódom tetején, mire végre megtaláltam és elhallgattattam. Csak álmodom. Nincs semmi vész. Néhány másodpercig élveztem a tökéletes csendet és már-már ott tartottam, hogy teljesen ellazulok és belezuhanok egy mély álomba, amikor egy kis hang a fejemben felordított: kelj fel! Kipattantak a szemeim, nagyot ásítva megdörzsöltem őket. Félre fordítottam a fejem. Még a reggeli félhomályban is ki tudtam venni az íróasztalom mellett heverő, naprakészen álló, párizsimintás iskolatáskám sziluettjét és sajnos tudatosult bennem, hogy nem csak álmodom. Ma suliba kell mennem.
- Éljen! - suttogtam bele a párnámba színlelt lelkesedéssel. Talán, ha ezt mondogatom, sikerül is elhinnem, hogy valójában ez egy pozitív dolog. Végül is minden nap tanulok valami újat, láthatom a barátaimat...Ugyan már! Kit akarok átverni? Abban a keserves percben semmire se vágytam jobban, mint, hogy átaludjak még egy fél évszázadot. Erőt vettem magamon, majd kezembe vettem a telefonomat. Gyorsan végigpörgettem a közösségi oldalakat, bekedveltem az összes osztálytársam fényképét. Azután belenéztem az insta sztorikba is. Charlie, az osztály strébere egy boomerangot készített, amin a Gyűrűk urát olvassa, egészen pontosan hajnali kettőkor. Max és Steve valami számítógépes játékkal játszottak tegnap este. Rachel pedig "reggeli készülődés" címmel, egy elég természetellenes pózban pucsított a tükör előtt, egy aprócska sortban. Itt jött el az a pillanat, amikor rájöttem, hogy valójában semmi értelmeset sem csinálok, úgyhogy gyorsan feltápászkodtam, az ablakokhoz léptem és felhúztam a redőnyömet. A nap fénye kissé megvakított, ahogy hirtelen az arcomba zúdult. Szép időnk lesz - konstatáltam. Nyújtóztam egy párat és már mentem is a konyhába reggelizni, mint ahogyan az év minden egyes, átlagos, hétköznapján, akár egy normális 16 éves gimnazista. Anya ma korán bement a munkahelyére, erről hagyott nekem egy cetlit a hűtőn, mint minden pénteken. A telefonomat a konyhapultra helyeztem és elindítottam rajta a letöltött lejátszási listámat. Michael Jackson Man In The Mirrorja kitöltötte a csendet. Reggeli éledezéshez csak ajánlani tudom.
Ketten élünk, ebben a picike lakásban, amióta csak az eszemet tudom. Egy szép kis környéken, London szívében, ahogyan én hívom. Pont megfelelő számunkra. A szüleim szétmentek, amikor még meg sem születtem. Apámmal soha nem volt semmiféle kapcsolatom, nem is láttam őt. Annyit tudok róla, hogy könyvelő, akárcsak anya. Megkérte anya kezét, de az esküvőre már nem került sor. Mindenáron el akarta hagyni az országot, konkrét célja nem volt, hogy hová menjenek, ő csak menni akart, menni innen el. Szinte menekült. Anya elmondása alapján mindig is vakmerő és kalandvágyó volt, hirtelen ötletekkel. Ezért is szeretett bele. Viszont nem tudta volna itt hagyni a szüleit, a nővérét, Marge-ot, az öccsét, Connort, az állását, a barátait...Egyszóval az életét. És én ezt teljesen meg is értem. Apám nem volt képes ezt elfogadni. Hajthatatlan volt, anya hiába próbálta lenyugtatni, kérni, hogy ne kapkodjanak el semmit. Így aztán egy hatalmas veszekedés után fogta magát és egymaga eltűnt a nagyvilágban. Senki se tudja hová. Magára hagyott egy nőt az esküvőjük előtt egy hónappal, akiről tudta, hogy a közös gyermeküket hordja a szíve alatt. Engem. Nem nevezném egy jellembajnoknak, sőt. Így aztán nekem csak anya a családom. Illetve a szűk családom. A nagyszüleim egy farmon élnek Yorkban, ami eléggé messzire esik a fővárostól. Ott nevelték fel mindhárom gyereküket is. Minden nyáron legalább egy hónapot töltünk náluk az unokatestvéreimmel. Egy másik világba csöppen az ember. A zajos, koszos városból, a friss levegőn munkálkodni békében. Imádok ott lenni, még az istállótakarítást is vállalom. Ez kezdetben persze nem így volt. Én, egyszem, elkényeztetett gyerekként hozzá voltam szokva, hogy a teljes figyelem középpontjában állok, csak velem foglalkoznak. Emlékszem, amikor először jártam ott, mennyire önzőn és kibírhatatlanul viselkedtem mindenkivel. Nem voltam hajlandó segíteni, mindenben csak a rosszat láttam. "Fúj ez koszos, juj ez büdös." Mindenért hisztiztem, nem tetszett semmi, nem voltam hajlandó osztozkodni sem. Hiába kértek szép szóval, nem hatott. Nagyi ezt nagyon megelégelte és felküldött az emeletre, az ottani szobámba, (ami régen az anyukámé volt) hogy gondolkodjak egyedül és kicsit szálljak magamba. Bömbölve, sértetten trappoltam fel a lépcsőn, mind a négy unokatesóm rajtam nevetett. Visszagondolva a történtekre, már egy percig nem haragszom rájuk. Megérdemeltem. Teljesen jogos volt. Egy dög voltam.
A szép kis rózsás takaróra feküdtem, a fejemet a párnába fúrva sírdogáltam és haza akartam menni. Azt akartam, hogy csak én létezzek a nagyiék számára és utáltam Harryt, Theot és Alexet. Legjobban azonban Fredre haragudtam, akit valamivel annyira felidegesítettem, hogy meghúzta a hajamat. Nagypapa nyitott be a szobámba.
- Menj el Fred! - hüppögtem továbbra is a párnámba fúrt arccal, fel se nézve az érkezőre.
- Az idősebb Fred vagyok - mondta és belépett a szobába.
- Jó! - néztem fel rá duzzogva. - Te maradhatsz! - adtam engedélyt, így hatévesen. - De fiatalabbik Fredet többé látni se szeretném. Olyan gonosz - sírtam el magam.
Nagypapa leült mellém az ágyra.
- Fiatalabbik Frednek és a többi jómadárnak nagyi magyarázza, hogy egy lánynak sohasem húzzuk meg a haját és sohasem nevetjük ki - mesélte a történteket nagypapa. - De szerinted volt valami okuk rá, hogy így viselkedjenek veled? - fürkészte az arcomat. Lesütöttem a szemem és csöndben gondolkoztam.
- Nem...Tudom - hüppögtem. - Nem szeretnek, mert én lány vagyok - fontam keresztbe a karom. - Vagy talán...
- Talán? - kérdezte nagypapa, de látta rajtam, hogy eléggé nehezemre esik megfejteni a választ. - Na jó, hadd segítsek egy kicsit! - mondta és az ággyal szemben álló polchoz lépett, ami roskadásig tele volt plüssmacikkal. Egyet levett közülük. Egy kis barnát, piros masnival a nyakában. - Ő itt Suzy - mutatta be nekem a mackót. - Suzy nagyon aranyos, tüneményes kis mackó. Egyedül él az anyukájával, aki mindent megad neki, amit csak tud - táncoltatta a levegőben a macit. - Azonban Suzynak nem szabad megfeledkeznie arról, hogy egy nagyobb családhoz is tartozik - ültette vissza a polcra a többi maci közé. - Ha Mama maci - emelt le egy nagyobb, fehér medvét a polcról - süteményt készít, úgy igazságos ha mind az öt kismedvének ugyanannyi szelet süteményt ad - mondta és kiosztotta a képzeletbeli süteményeket négy további medvének és Suzy macinak. - Ha Mama maci teát főz, úgy igazságos ha mind az öt kis bocsnak ugyanannyi csésze teát tölt ki - mondta és a fehér maci kitöltötte a teát az öt kismedvének Érdeklődve figyeltem és nagyon kíváncsi voltam mi lesz a mese vége.
- Mama maci azt szereti, amikor mind az öt kismedve elégedett és boldog. Szerinted is így kell lennie? - pillantott rám.
- Igen - feleltem határozattan.
- Rendben. Akkor nyilván azt is megérted, hogy Mama maci és Papa maci is - emelt le a polcról egy fekete kockás inges mackót - akkor a legeslegboldogabbak a világon, ha az öt medvebocs megtanul osztozkodni egymás között. Nem bántják egymást, nem vitatkoznak és nem húzgálják egymás haját - pillantott rám, sokatmondó tekintettel és feljebb tolta szemüvegét az orrán.
- Papa! Egy macinak nincs is haja! - nevettem fel.
- Ezek itt különleges macik. Mindegyik az. Számomra - tette hozzá. - A lényeg, hogy Mama maci - emelte fel a fehér medvét - és Papa maci - majd a feketét - azt szeretné, ha az öt bocs nagyon szeretné egymást - fejezte be a mesét és a két nagyobb medvét is felültette a polcra, épp úgy, hogy közrefogják az öt picike mackót - Mint egy család - mosolygott rám. Ott megértettem. Nem lehet olyan, hogy csak én. Lementem a többiekhez. Tisztán emlékszem az egészre. Fogást próbáltak találni rajtam, direkt nyújtogatták a nyelvüket, csúnyán néztek és nevettek. Én azonban nem figyeltem rájuk, többé már nem. Egyenesen Fredhez léptem és bocsánatot kértem tőle, a viselkedésem miatt. Kidülledt szemekkel bámult rám, a banda többi tagjával együtt. Egyáltalán nem erre számítottak. Mikor felocsúdott a döbbenetből, ő is bocsánatot kért és megígérte, hogy soha többé nem húzza meg a hajamat. Ezzel el is intéztük a dolgot. Ezután kezdtem beilleszkedni. Megmutatták a matchbox dobozaikat és még aznap délután megrendezték az első olyan autóversenyt, amelyben egy LÁNY is részt vett. Kivettem a részemet a munkából is, főleg nagyinak segítettem a konyhában. Azt hiszem, ha nagyi és a srácok nem tesznek helyre, sosem változok meg. Nekik köszönhetem, hogy vannak barátaim és nem vagyok egy kirekesztett, ellenszenves személy. És persze papa meséjének. Talán az volt rám a legnagyobb hatással.
Dúdolva bedobtam két szelet kenyeret a kenyérpirítóba, előszedtem a hűtőből margarint, sonkát, sajtot és pár friss paradicsomot. Összedobtam a szendvicsem és kitöltöttem egy pohár tejet. Nem szoktam kávézni. Nem szeretem az ízét és ha gyerekes, ha nem sokkal jobban esik egy pohár friss tej vagy kakaó, mint egy csésze keserű koffeinbomba. Ez a farmról ragadt rám. Fogtam mindezt, és a cuki, kockás terítővel lefedett étkezőasztalkánkhoz vittem, ami tökéletesen passzol a piros-fehér függönyeinkhez. Tudom, tiszta osztrák. Mindenki elcsodálkozik, aki meglátja vagy tesz egy frappáns "azt hittem Londonban laktok, de látom ez itt Salzburg" megjegyzést. Igen, valóban elég furcsának tűnhet, első látásra. Azonban, ha valaki ismer minket, mindjárt nem is tartja olyan szokatlannak. Anyukám négy évet élt kint Ausztriában, ott végezte el az egyetemet és mellette bébiszitterkedett egy családnál. Így szerintem érthető, hogy ragadt rá onnan ez-az az osztrákoktól. Sokszor segít nekem is a német nyelv elsajátításában. Igen, nem is volt kérdés, hogy én is németet fogok tanulni a suliban. Be kell valljam, hogy szeretem. Szerintem vicces és logikus nyelv.
Elbambultam, miközben az asztalnál ülve majszolgattam a szendvicsemet. Gondolkodtam, hogy megírtam-e mára minden házit vagy várható-e valamiféle dolgozat, amikor megszólalt a telefonom. Az In The End üvöltött fel, olyan decibellel, hogy hirtelen összerezdültem és majdnem felborítottam a pöttyös bögrémet. A hang irányába kaptam a fejem. Fura. Privát szám. Nem szeretem az ilyeneket.
- Haló, tessék - szóltam bele a készülékbe kimért hangnemben. Jesszus, mint egy titkárnő.
- Jó reggelt kívánok! - köszönt egy derűs, női hang. - Susan Ketterlyvel beszélek? - kérdezte. Na jó. Ez meg mégis ki a fene? És mégis honnan a bánatból tudja a nevem? Ugye nem rám akarnak sózni valamit? Nem, akkor egész biztos ezzel kezdte volna. Ráadásul nem titkos számról. Akkor mégis ki ez?
- Igen - feleltem kissé félénken. - Elnézést, de kivel is beszélek? - ráncoltam a homlokom.
- A nevem Apollonia McCullum - válaszolt. - De kérlek hívj Pollynak! - szólt teljesen közvetlenül, mintha csak egy rég nem látott rokon volna. Na, itt végképp elvesztettem a fonalat.
- Kedves Polly, kérem árulja el, milyen ügyben keres! - tényleg mintha egy irodában ülnék. Honnan jön ez a szöveg?
- Nos, ezt talán jobb lenne személyesen megbeszélni, Susan. Mondja, tudnánk találkozni délután háromkor, tanítás után a Hyde Parkban? - kérdezte. Tessék? Mégis ki ez? Mit akarhat? - Persze választhatunk másik helyet is, de úgy tudom ez közel esik hozzád. - Honnan tudja, hogy melyik a sulimhoz legközelebb eső park? - Itt vagy még?
- I-igen - kaptam észbe. - De... Tudja nem szoktam idegenekkel találkozni csak úgy - érzékeltettem vele, mennyire bizarr dolgot kér.
- Drágám, hisz én nem vagyok idegen. Kérlek gyere el! Nem is tudod, mennyire komoly dologról kell... - nem hallgattam végig. Kinyomtam a hívást. Velem ne járassa senki a bolondját! Itt titokzatoskodik nekem! Ha annyira fontos, akkor mondja ki. Biztos vagyok benne, hogy valami átverés. Igazi prank mester. Viszont megrémít, honnan tudta a nevem, az elérhetőségem és, hogy Mayfairben lakom. Ez kész őrület. Megijedtem. Nem is kicsit.
Ekkor vettem észre, hogy már majdnem fél 8 van.