I am the Queen 👑 /Átírás alatt/

32. fejezet

A hatalmas, lila baldahinos ágyamban fetrengtem, amikor Sophie megérkezett. Aprót intett köszönésképpen, majd elment letusolni. Én pedig közben megállás nélkül beszéltem Jace-szel. Csak úgy folyt belőlünk a szó. Mindketten tudni akartunk mindent a másikról, és egymás szavába vágva dobtuk fel az újabb és újabb témákat az elmúlt hétről, befejezettlenül hagyva az előzőket. Sophie citromsárga köntösben és ugyanilyen árnyalatú, szőrös papucsban, turbánnal a fején lépett ki a fürdőszobából, hogy előtúrja a fésűt a bőröndjéből. Tágra nyílt szemmel pillantott rám, csodálkozva, hogy még mindig beszélek, de vállat vonva rámhagyta és visszament megszárítani a haját. Körülbelül húsz perc múlva ismét kilépett a szobába, ezúttal száraz hajjal és amikor realizálta, hogy még mindig nem végeztem a telefonálással, karba fonta a kezét, majd egy félelmetes és egyben szomorú pillantással ajándékozott meg. Megsajnáltam. Most ezt a kevés időt vele kellene kihasználnom.
- Figyelj, Jace nagyon klassz, hogy beszéltünk, de most tegyük le kérlek, mert...
- Oké, tedd le te! - szólt közbe. Persze, hogy én legyek a szemét. Bár nem láthattam, ezer százalékig biztos voltam benne, hogy vigyorog.
- Tedd le te! - vágtam vissza frappánsan.
- Csak utánad! - nem engedett. Ahj! Megőrjít.
- Nem, nem, tedd csak le te! - nevettem fel. Nem adom fel, de nem ám.
- Én biztosan nem! - kacagott fel iszonyat édesen.
- Hát én sem! - ez egy örökkévalóság...lett volna.
- Oké, majd leteszem én, az jó mindenkinek? - lépett mellém Sophie és kivette a kezemből a készüléket. - Puszi, puszi, jó éjt! - szólt bele, majd kinyomta a hívást. Felnevettem.
- Mi az? - értetlenkedett. - Hála nekem, most nem ebben a szobában öregszel meg, ezzel a telefonnal a kezedben és az utolsó szavaid nem a "te tedd le!" lesznek - méregetett karba font kézzel, összehúzott szemekkel.
- Igaz, de nem köszönöm meg - fordítottam oldalra a fejemet, tettetett sértettséggel.
- Ennyire komoly a dolog? - kérdezte a falnak dőlve engem fürkészve.
- Igen, úgy néz ki - mosolyogtam.
- Mióta vagytok együtt? - kérdezte.
- Hivatalosan csak egy hete - mosolyogtam, miközben elkezdtem kiszedni a hajamból a hullámcsatokat. - De gyakorlatilag 10 éve - nevettem fel, miközben küzdöttem az egyikkel.
- Ejha! - fejezte ki csodálatát. - Ez ilyen "eddig csak szemeztetek a folyosón" történet? - érdeklődött, nagyokat pislogva.
- Nem, nem mondanám annak. Az egyik legjobb barátom. Volt. És, kiderült, hogy ő régebb óta "úgy" néz rám - rajzoltam idézőjelet fél kézzel, a másikkal még mindig csatvadászatot hajtottam végre.
- Óh! - tette a kezét a mellkasára. - Így legalább gondolom van egy kis extra támaszod ebben a nehezebb időszakban. Mármint, gondolom azért nem könnyű így a suli - köhintett egyet.
- Igen, nagyon jó, hogy itt van nekem - sóhajtottam, olvadozva a boldogságtól.
- Klassz lehet korlátok nélkül szerelmesnek lenni - sóhajtott, hangjában szomorúságot fedeztem fel.
- Ne aggódj! Egy nap te is megtudod milyen - bíztattam, miközben előredőltem az ágyon és fél kézzel megszorítottam a kezét. Tudom milyen várni rá. Én is nagyon vágytam rá, hogy legyen valaki, aki Úgy néz rám, aki Úgy beszél hozzám vagy Úgy fogja meg a kezem. Még ha nem is mutattam ki.
- Ó, én tudom milyen - mosolygott keserűen. - A pillangók, hogy görcsben áll a gyomrod, hogy megremeg az egész tested, ha meglátod, hogy körülötte forog minden gondolatod, hogy megkérdeznéd, mi a véleménye erről vagy arról, mert igenis érdekel, hogy ő mit gondol. Hogy átölelnéd, ha látod, hogy szomorú és rögtön rohannál segíteni neki. Hogy annyit mondhass neki: itt vagyok, amikor szüksége van rád. - mondta olyan átéléssel, amelyről üvöltött, hogy tapasztalatból beszél.
- Hű! Kiről van szó? - érdeklődtem, mert a leírása alapján nagyon is valós a dolog. Az ő részéről biztosan.
- Nem ismered és igazából nem is lényeg - legyintett, majd a csuklójára pillantott - csak tudod, itt a legtöbbünknek nincs esélye a hétköznapokban randevúzni. Az ilyen eseményeken ismerkedhetünk és aztán, ha elérjük a megfelelő kort, akkor elkezdődik a férj- illetve feleségkeresés, ami egy nagyon komplikált téma. Ráadásul nem is, hülyén mondtam - rázta meg a fejét. - Sokkal hamarabb elkezdődik ez. Vannak itt olyanok, akiknek már pólyás korukban a frigyüket tervezték. Például ott van Emilia és Richard. Nem vágyok olyan házasságra. Szóval szerintem használd ki, hogy most megismerhetsz bárkit - nézett rám komolyan. - Nem azt mondom, hogy minden nap mással legyél, de most még gyűjthetsz tapasztalatot. Nagyon sok regényt olvasok, amiben hétköznapi lányok átélnek szerelmi bánatot, újra szerelembe esnek, összetörik a szívüket...nekem ez az, ami hiányzik.
- Hogy összetörjék a szívedet? - kérdeztem tágra nyílt szemmel.
- Nem csak az - nevetett, de szemében még mindig ott csillogott a szomorúság. - Hanem ez az egész körforgás. A normális tinik mind átélik, ettől lesznek erősebbek. Én erős akarok lenni - mondta, nekem pedig majd megszakadt a szívem. Nem élhetett soha átlagos életet. Ő hercegnőnek született. Komoly szabályok szerint nevelték, ami által kiváló uralkodó lesz majd, viszont kevesebb tapasztalatot gyűjt az életről. Miért van az, hogy mindig, mindenki arra vágyik, amit nem kaphat meg? Minden lány álmodik arról, hogy hercegnő legyen, sőt szerintem a fiúk is szívesen élnének hercegként. Közben pedig mindig ott az érem másik oldal is. Egy olyan személy, akit születése óta, a rangja miatt másképp nevelnek, mint egy átlagos embert, arra vágyik, hogy hétköznapi életet élhessen. Ez elszomorított, nem is kicsit. De nem akartam, hogy az este ilyen gyászos hangulatban teljen, ezért egy hirtelen ötletem támadt. Megfogtam a párnám és Sophie-nak dobtam. Nagyon váratlanul érte a támadás, ezért hirtelen fel se fogta, hogy mi történik. Majd a szemben lévő ágyhoz rohant, felkapott egy párnát és felfegyverkezve, harcra készen rohat felém. Röhögve püföltük egymást, miközben a gondosan az ágyra helyezett hullámcsatjaim szanaszét repültek, de pár percre tényleg olyan gondtalanul szórakoztunk, mint a gyerekek. Kipurcanva és még mindig folyamatosan hahotázva feküdtünk az ágyamon és beszélgettünk. Meséltem neki Jace-ről, a suliról, meg még minden ilyesmiről, ami érdekelte. Ő pedig mesélt nekem erről a fiúról. A nevét nem árulta el, de szerintem nem is ismerem. Azt mondja, szerinte ez egy totál egyoldalú románc és abszolút semmi esélye sincs az illetőnél. Nos, én ebben kételkedem. Sophie határozott, talpraesett, szókimondó, csinos és művelt lány. Ha nem veszi őt észre, akkor szerintem ne magában keresse a hibát. Ezt el is mondtam neki. Csak röhögött.

Reggel egy kegyetlen hangra ébredtünk. Telefoncsörgés. Az a fajta, amit hétkor meghallasz és megáll benned az ütő. Jó lehet nem segített az se, hogy hajnali kettőig beszélgettünk, de akkor is. Kis idő múlva felfogtam, hogy a hang az én éjjeli szekrénymről jön, majd a kis fehér vezetékes telefonhoz nyúltam és álmosan beleszóltam.
- Tessék! - dünnyögtem rekedt hangon. Valószínű olyan lehettem, mint egy gyilkos, de mentségemre szóljon, hogy összesen 5 órát aludtam az éjjel.
- Ki az? - kérdezte Sophie leginkább a párnájától.
- Jó reggelt! 37-es szoba igaz? - kérdezte egy kedves, üde és friss női hang.
- Igen - helyeseltem. Jó tenyleg elég tahó lehettem, de félig még azt hittem, hogy álmodom.
- Rendben - felelte a nő a telefonba. - Gondolom már régóta fent vannak - mondta, mire kipattantak a szemeim - csak emlékeztetni szeretném, hogy várjuk önöket a közös reggelire pontban negyed nyolckor. - mondta vidáman. Milyen emlékeztetés? Most hallok először a reggeliről. A telefonomra pillantottam. 7:03. Remek.
- Nagyon köszönjük! - csaptam le a készüléket. - Sophie! - kiáltottam neki, mert közben szerintem visszaaludt. - Van 12 percünk leérni reggelizni!
Na, erre rögvest kiugrott az ágyból. Elrohat tusolni én pedig addig Polly nénit próbáltam elérni, hogy kiderítsem, mi a jó istent kellene felvennünk egy reggelire. Nem vette fel. Megpróbáltam a vezetékes telefonról is, de úgy se sikerült. Gyanítom már rég lent van és élvezi a társaságot. Ezt nem hiszem el. Mégis mit csináljak? Egyetlen szám volt a fejemben, kénytelen voltam ezzel gazdálkodni. Beütöttem és mélyet sóhajtva vártam néhány másodpercet, amíg kicsengett.
- Tessék! - szólt bele egy semmilyen hang.
- Jó reggelt, Paolo! Ne haragudjon, hogy ilyenkor zavarom, de sürgősen kérdeznem kell valamit.
- Csak tessék! - felelte közömbösen.
- Szóval...erre a reggelire mennyire legyünk elegánsak? Báli ruha, meg ilyesmi? - kérdeztem feszülten, mert elég kellemetlenül éreztem magam a tegnapiak miatt, ráadásul az idő is sürgetett.
- Dehogy! - nevetett fel. - Csak lazán, kényelmesen, ahogy vannak, én is nemrég keltem fel. Itt ülök kockás pizsamában és fürdőköntösben az ágyamon - felelte.
- Húh szuper! Nagyon szépen köszönöm! - válaszoltam megkönnyebülten.
- Igazán nincs mit! Ó és Susan! - szólt, épp mielőtt letettem volna.
- Igen?
- Ne onnan jöjjenek be a bálterembe, ahonnan tegnap. Kerüljék meg, a másik oldalán! A hallban most nem jobbra hanem balra.
- Értem. Köszönöm mégegyszer! - hálálkodtam, majd befejeztük. Jó legalább nincs akkora baj, mint képzeltem. Csak laza cuccban, mindenki most kelt. Hogy mennyire nem tudnak szervezni. Komolyan minden az utolsó percben derül ki.
Sophie végzett a tusolással így én következtem. Előtte gyorsan elújságoltam neki, mit mondott Paolo. Megkérdeztem, hogy hallott-e már ilyenről, hogy pizsis reggeli. Azt felelte otthon ők is pizsamában reggeliznek és hogy az olaszok furák. Megbeszéltük, hogy az erdeti hálócuccunkra (ami egy sima topból, melegítő naciból és otthoni mamuszól állt) felveszünk valami bő inget. Sophie-é kék, apró cseresznye mintákkal, az enyém pedig fekete-fehér kockás. Úgy gondoltuk ez teljes mértékben belefér a laza es kényelmesbe. Semmi smink, semmi extra. Hatalmas karikák a szemünk alatt. A hajamat sietősen lófarokba fogtam, de még így is szanaszét állt. Pont úgy festettünk, mint két átlagos csajszi, akik most keltek.
7:15-kor rohantunk lefelé, a hatalmas márványlépcsőn. A bálterem felé igyekeztünk. Zeneszó hallatszott ki.
- Már elkezdték! - kapott a szája elé Sophie. Éppen benyitni készült. Megállítottam a mozdulatot, épp mielőtt hozzáért volna a kilincshez.
- Várj! Paolo azt mondta, meg kell kerülnünk. Erre! - indultam el helyesnek vélt irányba. Ahogy közeledtünk, a zene egyre erősödött.
- Elvileg ez az! - mondtam és bíztam benne, hogy jó helyen járunk. - Miért nincs itt senki, hogy legalább megkérdezzük - sopánkodtam.
- Csak nyugi! - tette kezét a vállamra Sophie. - Most bemegyünk. Késtünk egy kicsit. Na és? Mi baj lehet? - bátorított engem, meg szerintem magát is. Igaza van. Nem lesz itt semmi gond. Benyitott. Kinyílt a hatalmas ajtó, mi pedig egy színpadon találtuk magunkat, egy fiatal srácokból álló zenekar mögött. A közönséggel szemben. Az öt fiú hátrafordult ugyan, de játszottak tovább, nem zökkentek ki egy pillanatra sem. A nézők szintén egy emberként fordították felénk a tekintetüket. Elsőként Mike-ot szúrtam ki a közönség soraiban, aki visszafolytott egy apró mosolyt és inkább lefele pillantott. Sophie bátyja, Nicolas mellette ült, ő kevésbé tudta elrejteni a gondolatait. Tenyerét az arca elé kapta és hangosan felröhögött. A hátsó sorban Richard hasonlóan tett. Óriási. Tovább vezettem a tekintetemet. Polly néni és Sophie édesanyja pókerarcot próbáltak vágni, ám szemük szikrákat szórt. Még több nevetés. Az első sor legszélén, bal oldalt pedig ott ült, keresztbe font karral, elégedetten hátradőlve a széken Paolo, a fő hahotázógép. Ravasz vigyorát egyenesen nekem szegezte, az üzenete egyértelmű volt: ez van ha ellentmondasz nekem, bébi. Szerintem ha puszta pillantással ölni lehetne, holtan fordult volna le a székéről. A meglepődöttségem alábbhagyott, helyette kezdtem kissé bepánikolni, és hogy teljes legyen gyönyör, akkor vettem észre: mindenki szép ruhát és öltönyt visel, egyedül mi ácsorgunk pizsamában.