I am the Queen 👑 /Átírás alatt/

29. fejezet

Az emlékre való visszagondolásomból a kavics zökkentett ki, amit Mike hajított a tavacskába, és ami a néma csendben nagy zajt csapott. Felnéztem. Mike egy helyben állt, és nézte a kavics által képzett vízgyűrűk sokaságát. Egymás után fodrozódtak, egyre szélesebb körökké alakulva. Az egésznek a közepén hirtelen megcsillant a holdfény, majd mindkettőnk tekintete az égre vándorolt. Telihold. Felálltam és közelebb sétáltam a tóhoz, Mike mellé, hogy jobban lássam.
- Eddig észre se vettem, de ez....- kezdtem a szavakat keresve.
- Gyönyörű - fordult felém Mike.
- Igen valóban - mondtam továbbra is az eget fürkészve.
- Susan... - suttogta, engem pedig átrázott a hideg.
- Igen? - néztem rá.
- Én...- kezdte volna.
- Húú! - kiáltott fel valaki, mire mindketten a hang irányába fordultunk. - Végre! - kiáltott Sophie előredőlve, a térdein támaszkodva, a futástól kimerülve. - Egész este... emberek... után... rohangálok - lihegett, majd vett egy nagy levegőt és végre felegyenesedett. - Kezdődik a vacsora és már csak ti hiányoztok. Rátok várnak.
- Miért kell nekem mindenhonnan elkésni? - kérdeztem leginkább magamtól. Azonnal futásnak eredtünk. Magamban szitkozódtam, hogy miért nem osztogathatnak programfüzeteket, vagy tájékoztathatják rendesen az embereket ilyen alkalmakon. Áh, minek azt. Végülis sokkal logikusabb folyton ész nélkül szaladni valahová. Sophie futott legelöl, mutatva az utat, mi pedig Mike-kal igyekeztünk utolérni. Átfutottuk a fél kastélykertet, már a célegyensbe jártunk, amikor sikerült elesnem. A hülye magassarkúm beleakadt a vízelvezető egyik nyílásába és előreestem.
- Susan! - kiáltott fel Mike és Sophie egyszerre. Mindketten felém siettek.
- Sophie, kérem menjen és szóljon, hogy mindjárt érkezünk! - kérte Mike, Sophie pedig bólintva elrohant. - Jól van? - szaladt oda hozzám, aggódó tekintettel.
- Persze - feleltem, saját szerencsetlenségemen nevetve - van ám előnye is a 600 alsószoknyanak - tettem hozzá, mire elmosolyodott. Gyorsan felsegített, leporoltam a ruhámat és közben reménykedtem hogy nem lett foltos sehol.
Az épületbe sikeresen beérve útbaigazítást kértünk egy felszolgálótól, aki intett, hogy kövessük. Rutinosan járva az épület falai között kalaúzolt el minket az étkezőteremhez.
- Nagyon köszönjük! - szólt utána Mike. Ott álltunk egy hófehér faajtó előtt.
- Nem lehet, hogy elfutunk és keresünk valami klassz éttermet a közelben? Én fizetek. - ajánlottam fel. Mike elnevette magát.
- Ennyire ideges? - kérdezte mosolyogva.
- Nem, szorozza meg még kettővel. Mindenki bent van, ma már egyszer elkéstem, a múltkori alkalommal szintén, utálom, hogy nem tudok egyszer nem szégyent hozni Polly nénire...- küszködtem a sírással.
- Hé! - tette kezét a vállamra. - Nyugodjon meg! Majd belejön - legyintett. - Gyakorlat teszi a mestert és higgye el, ön nem az a típus, aki ne tudna beletanulni - bíztatott - és most nem csak a késésről beszélek. Látom, hogy szorong. De Susan, ön képes rá! Tudom - mondta ezzel lelket öntve belém. Látta rajtam, hogy nem csupán e miattt aggódom. Most még sokkal nehezebb minden. Új helyzetbe, sőt, egészen új életbe csöppentem. Meg akarok felelni minden elvárásnak, de úgy érzem túl sok van rajtam és nem vagyok elég jó. Rengeteg hiányosságom van, pótolnom, küzdenem kell. Talán még nem is fogtam fel igazán, hogy mit vállaltam, csak néha egy-egy pillanatban bevillan és úgy érzem minden lépésemmel csak rosszat teszek. De hátha igaza van Mike-nak. Abban a pillanatban, ahogy a szavak elhagyták a száját, új erőre kaptam. Hisz bennem. Közelebb léptem hozzá és átöleltem.
- Köszönöm! - suttogtam a fülébe, miközben ő viszonozta az ölelésem.
- Bármikor, örömmel - hangzott a válasz. - Nos, akkor készen áll?
- Azt hiszem - feleltem.
- Menjünk - mondta, majd elléptünk egymástól.
- Menjünk - ismételtem el. Megfogtam az alkarját és elindultunk.
- Várjon! - szólt, mielőtt a kilincshez értem volna. Felemelte a kezét, a fejemhez nyúlt, majd lesimította egy hajtincsenet, ami valószínű futás közben kelt önálló életre.
- Így - tűrte a fülem mögé, miközben végigfutott rajtam a hideg. Mike kinyitotta az ajtót és előreengedett. Néma csend. Egy hatalmas, ezüst tányérokkal megterített asztal körül ült a vendégség. Jó hosszú asztal és összesen két szabad hely volt...a legvégén. Mike becsukta az ajtót és a szabad helyek felé vettük az irányt. Egyedül a cipőm kopogását lehetett hallani, ami még kínosabbá tette az egész helyzetet. Minden szempár figyelemmel kísérte a lépéseinket. Paolo lesajnálóan nézett, Polly néni a fejét rázta. Kiszúrtam Sophie-t, aki két kezével ruhája felső részét húzogatva jelzett nekem. Először nem értettem, majd rám mutatott. Lepillantottam magamra. Bakker! Mike kihúzta nekem a széket, helyet foglaltam és közben a zakót kezdtem lehúzni.
- Hadd segítsek! - ajánlotta fel Mike és lehúzta rólam a darabot, belebújt, majd elegánsan a velem szemben lévő üres helyhez sétált és leült. Rám nézve bólintott egyet, amivel azt üzente, hogy minden rendben. Megkönnyebbültem.
Többen még mindig minket néztek és kezdtem magam kínosan érezni, amikor végre megtört a csend.
- Most, hogy mindenki itt van, tálalhatják a vacsorát! - utasította mosolyogva Roberto király a személyzetet.