I am the Queen 👑 /Átírás alatt/

4. fejezet

Anya már otthon várt. Úgy tűnt, jó napja volt. Sokszor bánatos, nem is feltétlen szomorú, de érezhető, hogy nem száz százalékosan felhőtlenül boldog. Úgy írnám le, hogy inkább elfogadja az életét, mint élvezi. Most viszont vidáman énekelte Ben E. Kinggel a rádióból üvöltő Stand by me-t. Finom illatok terjengtek a levegőben.
- Szia, kicsim! Milyen napod volt? - kiabálta túl a zenét, amikor megpillantott. Bekapcsolta a habverőt, hogy felverje a tejszínt.
- Hmm, - gondolkodtam el látványosan, mutatóujjamat az államra helyezve - olyan átlagos - mondtam hangosan, hogy hallja a nagy ricsajtól. - Tudod, felkeltem, suliba mentem, plázáztam Cattel - kezdtem összeszámolni az ujjaimon. Aztán, mintha csak most jutna eszembe a lényeg, felkiáltottam:
- Ja, és összefutottam királynővel, hogy elújságolja: Hé, az apád Ferdinánd herceg! - mondtam, mintha ez egy hétköznapi dolog lett volna. Anya felpillantott és kikapcsolta a botmixert. - Ó, majd' elfelejtettem! Mindez azt takarja, hogy én vagyok a trónörökös! - tártam szét színpadiasan a karomat és anya reakcióját figyeltem. Hirtelen hátat fordított nekem. A rádióhoz lépett, hogy lehalkítsa.  Kétségbeesetten a hajába túrt, arcát a mennyezet felé fordította. Néhány másodpercre minden izma megfeszült. Egy sor nem túl szalonképes, ideges káromkodás következett. Senki sem tökéletes. Anya világ életében gyűlölte, amikor ilyen szavak hagyták el a száját. Mindig nagyon igyekezett, hogy tegyen ellene. Szégyellte magát miatta. Engem ez sose zavart. Mindig az őszinte reakcióját tükrözte.
- Édes istenem! - sóhajtott kis idő múlva, mikor felém fordult. Látszott rajta, hogy felkavartam a kirohanásommal és elvettem mára az összes jókedvét. - Nézd, Susan! - fújta ki a levegőt, hogy erőt gyűjtsön. - Üljünk le! - mondta, majd a közvetlenül a konyhából megközelíthető nappalinkba sétált és helyet foglalt a kis bézs színű kanapénkon. Ledobtam a telefonomat az apró dohányzóasztalra és lehuppantam mellé. - Nem tudtam, hogyan mondhatnám el neked. Hülyeség! Inkább nem akartam, hogy tudj róla. Meg szerettelek volna kímélni ettől, ameddig csak lehet - összekulcsolt kezeire hajtotta a fejét és a térde fölé görnyedt. Felnézett. - Ha viszont már kibújt a szög a zsákból, nincs mese! Tudnod kell, mi történt - mély levegőt vett. - Nem mintha bármit is titkolni szerettem volna apáddal kapcsolatban. De sosem érdeklődtél felőle különösebben, így hát úgy gondoltam, nem terhellek ezzel feleslegesen. - Biztatóan a vállára tettem a kezemet, látván mennyire hibásnak érzi magát ebben az egészben. - Szóval, - kezdett bele - az egyetemen ismertem meg apádat. Az egész úgy indult, mint egy igazi tündérmese. Gólya voltam még, nagyon izgultam az első napomon. Igyekeztem, hogy a lehető legjobb benyomást keltsem. Gondosan kiválasztottam, mit veszek fel, minden egyes darabot. Egy nagyon elegáns, ujjatlan, türkiz blúzt és egy farmerszoknyát.
- Azt ami még most megvan? - érdeklődtem. - Ami kiemeli a hosszú lábaid? - vigyorogtam.
- Igen, azt - helyeselt. - A bónusz pedig egy tizenöt centiméteres tűsarkú volt, amiben kábé olyan esetlenül tudtam csak járni, mint egy tojásból kikelt fióka. Összevissza botladoztam benne, hiába vettem fel gyakorolni előtte lévő nap. Dehát "a divatért mindent" mondaná az akkori énem - itt fintorgott egyet. Ezen elmosolyodtam. Anyukám tipikusan az a nő, aki után a férfiak megfordultak az utcán. A mai napig is egyébként, a 90-es években pedig pláne. Mindenki azt gondolná, nyilván én is hasonló cipőben járok (nem szó szerint). És azt kell, hogy mondjam, nem. Ilyen szempontból kicsit sem hasonlítok anyára. Nem gondolom magam csúnyának, egyszerűen engem nem lehet úgy észrevenni, ahogy anyát. -  Szerencsétlenségemre az épület öt - hangsúlyozta ki a számot - nyomorult emeletből állt. Tippelsz hányadikon volt az első órám? - pillantott rám egy elfojtott mosollyal.
- Csak nem az ötödiken? - érdeklődtem kuncogva, a térdemet átkulcsolva.
- De-de - bólogatott. - Szóval fogtam magam, és szépen nekiálltam fellépcsőzni, vagyis inkább öngyilkos merényletet végrehajtani a  lábaimon, a Halál cipőjében. A negyedik emeleten, a lépcsőfordulóban, beleléptem valami folyékony trutyiba, fogalmam sincs, mi volt, nem is akarom tudni, és megcsúsztam.  Hátrazuhantam volna a lépcsőn, ha... - rövid hatásszünetet tartott.
- Ha? - kérdeztem teljesen felcsigázva.
- Ha valaki nem kap el - mosolyodott el sejtelmesen. - "Nehogy már lezuhanj itt nekem!" - imitált viccesen férfihangot. Felnevettem. - Akkor, így megfordultam - gesztikulált a kezeivel - belenéztem a mogyoróbarna szemeibe és...Kész végem volt - csapta össze a tenyerét. - Illetve végünk. Egyszerűen tudtam, ott, azon a lépcsőn, a kajaiban, ahogy elkapta a derekamat, hogy ő kell nekem. És ez bizony kölcsönös volt. Konkrétan egymásba estünk. Olyan szerelem volt, amit csak a filmekben lát az ember. Első látásra. Csak úgy szikrázott a levegő. Mi voltunk az iskola párja. Csak egy évvel járt felettem. Együtt tanultunk, közös baráti körben mozogtunk, együtt jártunk szórakozóhelyekre. Túl tökéletes volt. És ami túl jó, az mindig gyanús - nézett merengve, a tv irányába. A tekintete üvegessé vált. Most kezdődik a szomorú fejezet. - Miután elvégeztem az egyetemet és visszatértem Londonba, kivettünk egy picike lakást Dartfordban. Annyira boldog voltam, összeköltöztünk és elkezdtük tervezgetni a közös életünket. Akkor decemberben, a születésnapom alkalmából, egy csodálatos ajándékot kaptam tőle - tartott egy rövidke szünetet és hagyta, hogy az emlék új életre keljen benne.
- Párizs - suttogtam bele az ujjaimba, feszülten figyelve.
- Igen! - nézett újra rám. - Elvitt oda. A hűvös téli időben fellifteztünk az Eiffel-torony tetejére. Az egész várost hó fedte be, és megállás nélkül, nagy pelyhekben hullott azon az estén is, 14-én. Lélegzetelállító volt a látvány, ami a szemünk elé tárult. A fagyos szél, ami rögtön belekapott a hajunkba, ahogy kiléptünk a liftből, ahogyan a korláthoz rohanok és ámulva lebámulok az alattunk elterülő, kivilágított, esti városra. Aztán megfordultam és Jack előttem térdelt egy gyűrűvel... Én pedig naivan bízva benne, igent mondtam - tekintete az ölébe ejtett kezein pihent. Hosszan kifújta a levegőt és hátradőlt a szófán. Megfogtam a kezét.
- Megvan még a gyűrű? - érdeklődtem, mert szívesen megnéztem volna.
- Nem, már nincs meg - mondta, miközben jobb kezével bal keze gyűrűs ujját tapogatta, azon a helyen, ahol egykor az a gyűrű kapott helyet. - Párizs után minden megváltozott. Kezdett furcsán viselkedni - egy erőtlen nevetés hagyta el az ajkait. - Sokan azt mondták, csak a rózsaszín köd tűnt el, és mit problémázok egy ilyen férfival az oldalamon, sokkal szerencsésebb vagyok, mit a legtöbb nő és blablabla - forgatta a szemét feszülten. - De nem, nem voltam teljesen hülye. Éreztem, hogy valami elmúlt, vagy változott és nagyon erőteljesen próbáltam rájönni mi az.
- Mi volt az? - kérdeztem halkan. Fájdalmasan rám mosolygott.
- Eleinte azt hittem, talán a munkahelyén lehet válságosabb időszak. Feszült volt, amikor hazaért, nem volt kedves semmihez. Próbáltam kommunikálni vele, mint ahogy egy normális, működőképes kapcsolatban szokás. Hiába próbáltam, nem engedett be. Azt mondta, hamarosan megoldódik, nem kell, hogy engem is ezzel terheljen - felállt, átsétált a konyhába és kinyitott egyet a felső szekrények közül. Egy borospoharat emelt le. - Pedig mennyire, hogy kellett volna! - nyitotta ki a borosüveget egy határozott mozdulattal. Kitöltött magának egy pohárral. Visszasétált hozzám. - Egy fokkal nem lett jobb a helyzet, sőt, csak egyre rosszabb lett! - huppant le mellém. - Agresszívvé vált, kiabált velem, én is kiabáltam vele, - belekortyolt a vörös italba - egyszóval már nem volt működőképes a kapcsolatunk. Meguntam, hogy folyton könyörögjek neki. Soha ne könyörögj egy férfinek! - oktatott. - Ha könyörögnöd kell akármiért, ott már gond van - nézett rám "ezt jól jegyezd meg, kislányom" stílusban. Ismét meghúzta a poharat és folytatta: - Szóval mindketten baromi dühösek lettünk. Pár napra el is ment itthonról egy barátjához, hogy át tudjuk gondolni a dolgokat külön-külön.
- Mire jutottatok? - érdeklődtem félve, és szorosabban magamhoz szorítottam a térdem. Anya ujjaival a pohár alján dobolt.
- Amikor hazajött, egy hatalmas rózsacsokorral és Lindt desszerttel a bocsánatomért esedezett. Tudta, hogy azok a kedvenceim. Ha jól emlékszem még le is térdelt - gondolkozott el. - Az eszem üvöltött, hogy nehogy visszafogadjam, nem lesz jobb, nem fog velem semmit megosztani...Rohadt szív! - szólt, fejét rázva és ismét belekortyolt az italba. - Adtam neki egy utolsó esélyt. Nem kellett volna. De már csak egy hónap volt hátra az esküvőig,  tudtam, hogy terhes vagyok és úgy éreztem, ez lenne a minimum, ami kijár neki és neked főleg...- elcsuklott a hangja. Az arcomon egy könnycsepp gördült le. - Hogy normális családod legyen - elővett e zsebéből egy zsepit és megtörölte a szemét. - Elkezdett a költözésről beszélni, hogy ő nem akar ebben az országban maradni, menjünk el innen, az esküvőt is megtarthatnánk máshol. Egy hónappal az esküvő előtt. Elkezdett ilyeneket mondogatni nekem! Szerinted mekkora volt a fejem? - tette fel a költői kérdést. - Nem, ismét hatalmasat veszekedtünk. Most már nem csak a titkolózása volt a téma, minden régi és új sérelmet a másik fejéhez vágtunk. Éreztem, hogy ez így nekem nem fog menni. Elegem lett. Azt mondtam, nem akarok hozzámenni. Erre persze felkapta a fejét. Bocsánatot kért, megígérte, hogy még átgondolja a dolgokat és mindent jóvá tesz. Két napig működött is. Ügyesen tudott az érzelmeimre hatni. Újra egy hullámhosszra kerültünk, még azt is meg merem kockáztatni, hogy ismét megláttam benne a férfit, akibe beleszerettem. Elmondtam neki, hogy gyereket várok. Iszonyatosan örült neked. Büszke volt rá, hogy végre apuka lehet.
- Ideig-óráig - dünnyögtem.
- Hm - helyeselt, a dohányzóasztal lapját bámulva. - A második boldog napunkon rázta meg az országot a hír, hogy George király elhunyt - összeszorított szájjal nézett. - Apád két nap múlva lelépett és többé nem láttam - felállt, újra a konyhába ment, hogy megtöltse a poharát, s közben az egyik fiókból előhúzott egy aprócska papírcetlit. Visszaült mellém és közben nekilátott a második pohár bornak. - Mikor hazaértem a munkából, már nem voltak sehol a cuccai. Mindent elvitt. Egyedül ez maradt utána - lebegtette meg kis sárga papírt a levegőben, majd letette elém az asztalra. Az irodai posztit nem csak látszatra volt szegényes. A tartalma is az volt. Mindössze három mondat:

Nem miattad tettem.
Nincs más választásom.
Örökké szeretlek
Jack

- Annyira sajnálom anya! Én...Fogalmam sem volt, hogy...- kerestem a szavakat.
- Ne sajnáld! Ennek így kellett lennie. Két napra rá beállított a rendőrség és Ferdinand McCullumöt kereste rajtam. Akkor, ott teljesen összetörtem. Egy világ omlott bennem össze apáddal kapcsolatban. Sőt, az egész vele töltött idővel kapcsolatban. Aggódtam, hogy mi lesz veled, hogy hogyan foglak normálisan felnevelni. Akkor még máshol dolgoztam, sokkal rosszabbul álltam anyagilag, mint most. Ráadásul a lagzit is le kellet fújnom. Egyedül értesíteni mindenkit, és lenyelni azt a rengeteg szánakozást és együttérzést, amire a legkevésbé volt szükségem - nyelt egy kortyot a piros italból és a homlokát dörzsölgette. - De túléltem - nézett rám. A tekintetéből erő sugárzott. - Az eset után, egy borús szeptemberi napon hajítottam a jegygyűrűt a Temzébe. Kurva jó érzés volt! - nyugtázta egy bólintással és megitta a második pohár borát. Egészen rövid ideig elgondolkozva ültem anya mellett.
- Nahát! - ez volt az első, ami eszembe ötlött. - Szóval apám a nemzet szélhámosa.
- Így is mondhatjuk - töprengett el anya, beletörődve a dolgokba.
- Viszont az anyám továbbra is eszméletlen menő - mondtam elismerően. - Anya, tényleg elképesztő, hogy képes voltál felállni onnan. - Anya csak mosolygott.
- Muszáj felállni. Az visz előre egyedül. Jobb érzés, most, hogy tudod? - fürkészte az arcomat.
- Az jó, hogy tudom az igazat - nyugtáztam. - Az igazság azonban szar - vallottam be őszintén.
- Egyetértek.
Odahajoltam hozzá és átöleltem.
- Köszönöm! - suttogtam.
- Mit, kicsim? - kérdezte a hajamat simogatva.
- Hogy ilyen anyukám vagy! - öleltem magamhoz, miközben még pár könnycsepp buggyant ki a szememből.