I am the Queen 👑 /Átírás alatt/

24. fejezet

Iszonyatosan fárasztó öt nap következett. Egyrészt ott volt maga a betegség. Hétfőn még nagyon rosszul éreztem magam, magas lázam volt, köhögtem, hol fáztam, hol szakadt rólam víz. Keddre már csak egy kisebb hőemelkedést tapasztaltam, a többi napon pedig már csak a gyógyszereket vettem be, teáztam és orrot fújtam. Rettentő sokszor. Mintha ettem volna szerencsétlen zsepiket. Ez így önmagában is elég kimerítő tud lenni, de ott volt még a rengeteg házi feladat és tanulnivaló a suliból, amit természetesen egytől egyig mind be kellett pótolni. Volt, hogy nem tudtam eldönteni, vajon a megfázástól vagy a szén egyik vegyületétől fájdult meg a fejem. Inkább az utóbbira tippelnék, dehát ki tudja? Mindegy. Túléltem.
Péntek van. Hamarosan repülünk Rómába a nagynénémmel. Egy magánrepülőgéppel. Hihetetlen, hogy egy előkelő ember miket birtokol. Látszik, hogy nagyon új vagyok még a "szakmában". Magánrepülőgép? Áh. Alap.
Az út mindössze egy órás, mégis nagyon félek. Még soha életemben nem repültem. Anyával (a barátnőivel és azoknak a gyerekeivel) mindig autóval mentünk kisebb vakációra legtöbbször Brightonba és a többi környékbeli városba. Külföldön még nem jártam.

Mivel elegáns eseményre voltunk hivatalosak úgy is kellett öltöznünk. Polly néni egy testhez álló, földig érő vörös ruhát viselt. Tökéletesen kiemelte az alakját. Senki sem mondaná meg, hogy mennyi idős, mivel iszonyatosan jól tartja magát és a stílusa elképesztően jó. Én pedig...
Nos, amikor először megmutatták nekem a ruhát, majdnem elájultam, egyszerűen tökéletes volt. Akár egy Disney mesében. Sajnos azonban a tündérmesék nem írják le, mennyi mindent kell elviselni egy ilyen szép ruha viselésekor. Kezdve az alsóneművel. Sima  "mezei" melltartót ugyanis nem viselhetünk. Nem, nem. Helyette fűzőt használunk, mert azon sokkal szebben mutat a ruha. Mary és Olivia voltak olyan kedvesek, hogy segítettek összekötni. A művelet befejeztével legalább ötvenszer megkérdeztem, hogy ezt biztosan ennyire szorosra kell húzni. Megnyugtattak, hogy ez egészen biztos és hamarosan megszokom. Kicsivel később valóban hozzászoktam, még később kifejlesztettem azt is, hogy hagyan vegyek benne levegőt. Kényelmesebb sajnos nem lett, dehát a szépségért szenvedni kell, vagy mi a szösz. Következhetett az alsószoknya. Vagyis alsószoknyák. Abroncsról hallani sem akartam, ugyanis az baromira nem praktikus, még ülni sem lehet benne. Tehát maradt az alsószoknya. Méghozzá öt. Öt, körülbelül a vádlimig érő vászonszoknya. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kicsit sem volt benne melegem, dehát nem én döntöm el, hogy hogyan és mit viselek. Így tökéletes a ruha esése. Ezután jött legjobb barátom a magassarkú. Először furcsálltam, hogy miért kell hamarabb felvennem a cipőt mint a ruhát, de hamar megértettem. Sokkal jobb volt úgy rámhúzni a ruhát (egyedül nem tudtam volna felvenni, ezért segítettek a lányok), hogy rajtam van a cipő, mert elég nehéz lett volna felvenni az alsószoknyák miatt. A sminkemet már öltözés előtt elkészítették. A hajamat kontyba fogtát. És elkészültem. Elég nehéz volt a ruha. Húzott lefelé. Kicsit erőlködnöm kellett, hogy szép legyen a tartásom. Ráadásul ebben a cipőben! Csak ne essek el benne.

- Susan, olyan gyönyörű vagy - monta anya elérzékenyülten. Tény, hogy sokkal jobban néztem ki, mint ahogy általában szoktam, de azért nem hiszem, hogy ennyire. - Legyen nagyon szép napotok! - mondta és átölelt. Kicsit mérges vagyok az olaszokra, mert anyát nem hívták meg. Szerintem ez nagy szemétség. Egész biztos, hogy látták őt a függetlenség napján. Másoknak ott lesznek a szülei. Azért, mert anya nem "nemes" származású, attól még az anyukám, és bánt, hogy kimarad ebből. - Vigyázz magadra!
- Te is! - suttogtam.
- Na, induljatok! - mondta szórakozottan.
Joe bepakolta a táskákat a csomagtartóba mi  pedig beszálltunk az autóba. Sikeresen odacsuktam a ruhámat, amikor behúztam az ajtót. Nem is én lennék. Kicsit meggyűrődött, de nem feltűnően. Elindultunk. Az ablakból még egy darabig integettem anyának, aztán kiértünk a palota kertjéből, majd lefordultunk és már nem láttam őt.

Csendben ültünk egymás mellett a nagynénémmel. Kínos csendben. Hiába néztem ki az ablakon, semmi sem terelte el a figyelmemet. Végül én szólaltam meg.
- Polly néni, - fordultam felé - sajnálom. Az egész hetet. Hogy elmaradtak az órák és...hogy átvertelek - mondtam ki az igazat. Merthogy ez történt. Megígértem, hogy nem bolyongok egyedül, ennek ellenére mégis kijátszottam Joeékat. Ami azért nem volt semmi, de nem ez a lényeg. Tényleg megbántam. Egész héten kerültük egymást. Ezek a napok rádöbbentettek, hogy Polly néni mennyire hiányzott nekem. Szinte az első pillanattól kezdve rokonszenves. Nem olyan mint egy elkényeztetett úrinő, akinek a parancsát feltétlenül teljesíteni kell. Nem régimódi. Megengedte, hogy úgy járjak iskolába, ahogyan mindenki más. Szeret engem. Tudom.
- Megbocsájtok, - mondta őszintén, én pedig hihetetlenül megkönnyebbültem - tudom, hogy nehéz neked. Most csöppentél bele egy másik életbe, amiről eddig fogalmad sem volt. Én ebben nőttem fel, hozzá vagyok szokva. Bár..- elhallgatott, majd előreszólt Joenak, hogy húzza fel a sofőr és az utasok közötti ablakot, mert a beszélgetésünk privát - köztünk legyen mondva, előfordult, hogy szándékosan elbújtam a gárdisták elől - mondta vigyorogva, a szemeim pedig elkerekedtek. Miii? Ő? Képes volt ilyenre?
Elraktároztam az információt és tovább nézelődtem az ablakon keresztül.
Hamarosan megpillantottam a repteret. Rengeteg repülő sorakozott egymás mellett. Hátul látszódtak a hatalmas kifutópályák. Egy repülő épp most száll le. Egy másik ezzel egy időben fel. Vajon hová mehet? Talán éppen Rómába. Nem is. Ez hatalmas. Biztosan messzebbre megy. Los Angeles?
A találgatásomat egy kanyar szakította félbe. Már nem láttam a repteret. Mögöttünk volt.
- Miért nem arra megyünk, mint a többi autó? - kérdeztem.
- Megkerüljük a repteret. Hátulról megyünk be, úgy kisebb feltűnést keltünk - világosított fel Polly néni.
Logikus. Ebben a ruhában a vak is kiszúr.
Joe leparkolt egy kifutópálya előtti hatalmas téren. Mikor megállt több öltönyös férfi is odalépett a limóhoz. Konkrétan körbeállták a jàrművet. Egyikőjük kinyitotta nekünk az ajtót és kisegített minket. A nap melegen sütött, de elég erős szél volt. A ruhám úgy lobogott, akár egy nagy lila zászló. Polly néni váltott néhány szót az egyik öltönyössel. Úgy tűnt régóta ismerik egymást. Eközben én kezdtem fázni, ezért összekulcsoltam magam előtt a karom és hol a talpam elejére, hol a hátuljára helyezve a súlypontomat dülöngéltem.
Ez feltűnt Joenak.
- Hercegnő, jöjjön, üljön be a gépbe! - kérte én pedig szó nélkül utána mentem.
- Susan várj! - szólt utánam nevetve Polly néni. - Hadd mutassam be, régi barátomat Oscar Clarkot! - mutatott az úr felé. Ránézésre Polly nénivel egykorú, őszhajú, magas.
- Örülök hogy találkoztunk - hajolt meg. - Én viszem önöket Rómába - mondta kissé nyávogós hangnemben.
Csak mosolyogtam. Mégis mit mondjak erre? Szivesen megkérdeztem volna, hogy ki tudja-e mondani a nevét háromszor egymás után, de nem tettem.
- Induljunk! - tanácsolta a nagynéném.
Az öltönyösök szorosan Polly néni és mellettem haladva kísértek minket a géphez. Nem volt nagy repülőgép, összesen tizenkét ember szállítására alkalmas (plusz a pilóta).
Két soron hat-hat ülés egymás mögött. Hatalmas ülés. Inkább olyan, mint egy fotel. Helyet foglaltam az egyikben. Baromi kényelmes. Becsatoltam a biztonsági övemet és kinéztem az ablakon. Nem sok látnivaló volt, úgyhogy a velem szemben lévő órára pillantottam és megállapítottam, hogy késésben vagyunk. Mikor Polly néni és a gárdisták is helyet foglaltak egy csinos, sötétkék kosztümöt, piros sálat viselő, vöröshajú stewardess elmutogatta, hogy mit kell tennünk baleset esetén. Mikor végzett ő is helyet foglalt hátul.
A gép szép lassan gurult a kifutópálya felé. Nagyon lassan. Majd megállt. Vagy tíz percen keresztül csak egyhelyben állt. Gondolom egy másik gép szállhatott fel előttünk. Ismét az ablakon keresztül figyeltem a többi repülőgépet. A távolban, akár egy kiállítási tárgy, állt egy iszonyatosan öreg példány. Rozsdás volt, kör alakú horpadások és lyukak díszelegtek az oldalán. Valószínű többször meglőtték. Talán a második világháború idejéből való.
Megint elindultunk. Először szépen lassan, majd egyre gyorsabban és gyorsabban. Homályosan láttam a kifutót a sebességtől, majd hirtelen a gép eleje megemelkedett. Szorosan az ülésbe préselődtem, a gyomrom kavargott és picit szédültem is. Becsuktam a szemem és igyekeztem megnyugtatni magam. Felszálltunk.