I am the Queen 👑 /Átírás alatt/

33. fejezet

Megsemmisítés. Szégyen. Megalázottság. Ez volt mindaz, amit ott, azon a rohadt színpadon állva éreztem. Mindenki minket nézett. Levegőt is alig kaptam. Az agyam kikapcsolt egy másodpercre és mintha minden lelassult volna egy pillanatra. A tekintetem hirtelen újra Paolóra tévedt. Teljes nyugalomban, sunyin és maximálisan elégedetten vigyorgott. Rám. Hányingerem lett. Hogy lehet valaki ekkora gyökér? Egyszerűen nem vagyok képes felfogni. Oké. Lehetséges, hogy megsértődött a tegnap történtek után és ezer százalék, hogy ha csendben tűröm, hogy tapizzon, akkor nem haragszik meg, de nálam ezzel átlépett egy bizonyos határt. Igen, úgy éreztem menekülnöm kell tőle és a legjobb megoldásnak az tűnt, ha kieresztem a hangomat. Megkapta. De úgy látszik a pizsiparti húzással most átvette a vezetést. Ez olyan aljas húzás...
- Köszöntsék a színpadon, a két meglepetés fellépőnket! - zökkentett ki valaki a gondolataimból. A banda énekese mosolyogva felénk intett, majd jelzett valakinek a terem végében. Értetlenül bámultam rá. Mégis mit... Két fiatal srác pattant fel a színpadra, az apró lépcsőn lazán felrohanva. (Szerintem ők felelnek a hangosításért, mivel mindkettőjük nyakában egy-egy fejhallgató lógott.) A cowboy kalapos, göndör hajú, kockás inges mosolyogva hozzám lépett, a szőke, sötétkék pólós Sophie-hoz. Kaptunk tőlük egy "ciao bellát", majd karon ragadtak minket és egyenest a színpad közepe felé húztak. Teljes döbbenet. Újdonsült partnerem ezt valószínű érzékelte mivel egy még szélesebb, még barátságosabb mosolyt villantott.
Egyik kezét a derekamra helyezte és valamit nagyon magyarázott közben, de sajnos egy kukkot sem értettem belőle. Sophie-ék mellettünk ugyanígy tánctartásaba vágták magukat és várakoztak. A közönség kissé megzavarodva próbálta kibogozni az eseményeket. Nem csodálom. Én sem igazodtam ki rajtuk. Még mindig feszengve álltam, kalapos megmetőmmel szemben, amikor a banda ismét rázendített. Egy pörgős, dinamikus dallam csendült fel, mire partnerem elindult előre, engem tolva. Piciket lépett a ritmusra. Aztán hátrafele kezdett menni, ezzel engem előre húzva.
- Gloria! - kezdte az énekes. - Manchi tu nell'aria! - énekelte, miközben hirtelen megpörgettek. Visszafordultam és tovább haladtunk a szám tempójára. Kezdtem feloldódni. Mosolyogva felvettem a tempót és próbáltam utánozni a lépéseket. Sokat bénáztam, nem jó irányba indultam és legalább nyolcvanszor ráléptem szegény táncos cimbim lábára. Eszméletlen volt. Nem profikként táncoltunk, hanem fiatalokként, tele élvezettel és energiával. Sophie-val együtt énekeltük az egyetlen szót, amit ismertünk számból. A vége felé, négyen, kis kört alakítva, egymás kezét fogva bohóckodtunk és mentünk körbe-körbe, beleadtunk mindent, amire tőlünk telt. A rögtönzött produkciónk osztatlan sikert aratott, hihetetlen hangulat alakult ki. Roberto király hangosakat füttyentett, Richard is kurjongatott a hátsó sorban, Polly néni arca is megenyhült, majdnem mindenki állva tapsolt. A szám végén a zenészek aprót biccentettek és megköszönték a figyelmet, Sophie-val ugrálva tapsoltunk nekik. A két srác a színpad elejére vonszolt minket és közösen meghajoltunk. Sophie a párja nyakába ugrott, annyira boldog volt. Én is megölelgettem Fabiót, (mint kiderült) aki lekísért a lépcsőn. A tekintetem találkozott Paolóéval. Feje totál vörös, arca eltorzult a dühtől. Most én ajándékoztam meg őt a legeslegbájosabb mosolyommal. Hoppá. Úgy tűnik egyenlített a vendég csapat. A káröröm szépségei. A leghátsó sorig kísértek a fiúk, két egymás melletti szabad helyhez. A banda a L'Italiano című számot kezdte játszani. Komoly tekintettel figyeltük az előadást, úgy mint a többiek, bár alig bírtuk visszatartani a röhögést. A diadalittas lepacsizás nem maradhatott el. Mekkora mákunk volt. Nem tudom, hogy szimpatikusak voltunk-e a srácoknak vagy csak megesett rajtunk a szívük, mindenesetre borzasztó rendesek. Erre biztosan mindig emlékezni fogok.
A koncert befejeztével átvonultunk a szomszéd helyiségbe. Rendkívül világos a felkelő nap fényétől, ami az óriási francia ablakokon kereszül szűrődött be, melyeket végig ízlése, elefántcsontszín drapériák szegélyeztek. A hosszú faasztalon makulátlanul sorakoztak egymás után a tányérok, poharak, ezerféle kanál és villa, valamint rózsa alakúra hajtott szalvéták. A szoba másik oldalán hosszú pult terült el, rajta lekvárral, teákkal, kávéval, tükörtojással, friss kenyérrel, baconnel...és még rengeteg-rengeteg finom falattal. Svédasztal. Klassz. Azt eszünk, amit szeretnénk. A nép szétszéledve indult el reggelivadászatra, így Sophie-val mi is követtük a példájukat és a friss bacon felé vettük az irányt. Telepakoltuk a tányérjainkat kábé mindennel, amit csak találtunk. Én épp a salátás pultnál álltam sorban, Sophie pedig a szemben lévő pultnál tojásrántottára várakozott, amikor is az előtte álló úr túl hirtelen fordult meg, hogy átnyújtsa neki a szedőkanalat és sikerült mellbe könyökölnie szerencsétlent. Ráadásul mindezt, akkora svunggal, hogy Sophie hanyatt esett, minden lepotyogott a tányérjáról és rázuhant a mögötte álló...Kire is?
- Atya ég! - kapta kezét a szája elé Sophie. - Szörnyen sajnálom! Minden rend...- pillantott maga mögé Sophie, a földön fekvő aranyszőke hajú fiatalemberre. Az arca azonnal lesápadt. Rögtön leesett, hogy kire esett.
- Semmi vész - nézett rá a fiú mosolygva, majd felpattant. - Mégis hogy történt ez? - kérdezte kuncogva, Sophie-t felsegítve. Egy pár szolgálatban lévő pincér odasietett, hogy összetakarítsa a földön heverő falatokat.
- Hát..ööö...én...izé...vártam tojásrántotta...- makogta össze-vissza hadonászva. Mégis mi ez? Sophie? Az a szabadszájú, talpraesett csaj, aki lazán letegezi Paolót és aki kimossa a véres ruhámat, ráadásul hibátlanul beszél angolul, most itt hebeg-habog? Erre nem számítottam. - Meglöktek - nyögte ki végül miközben a haját birizgálta.
- Igen azt érzékeltem - válaszolta vigyorogva a srác, majd a pulthoz lépett. - Szedhetek? - kérdezte a tojásra mutatva.
- Igen...kösz - tartotta oda remegve a tányérját a barátnőm. - Legalább így nem a földön eszünk - tette hozzá zavartan. A srác mosolyogva jó étvágyat kívánt, majd helyet foglalt, a miénktől kissé távolabb eső helyen. Mike-kal kezdett beszélgetni. Hogyhogy eddig nem láttam?
Végre sorra kerültem és is. Szedtem a gyönyörű paradicsomokból, hatalmas salátalevelekből, uborkákból, sőt megkívántam a szépséges olivabogyókat is, amik szinte kiáltottak értem.
Sophie ment még egy kört, hogy újra megpakolja tányérját, én az asztalhoz siettem.
- Susan drágám! - szólt hozzám Polly néni. - Csak gratulálni szeretnék az előadásotokhoz, igazán mulatságosra sikeredett, ez a pizsama - nevetett, majd alig hallhatóan folytatta - Roberto hajlamos rá, hogy mindig ugyanolyan, hagyományos előadásokat szervezzen, viszont ez - ámult - zseniális! - csapta össze a tenyerét. - Nagyon jó alkalom volt a beilleszkedéshez, tényleg igazán kezdenek megkedvelni, véleményem szerint - simította meg a vállamat.
- Ennek őszintén örülök - mondtam vidáman. Ha a nagynéném így gondolja, akkor az úgy is van. - Ki az a srác ott Mike mellett? - néztem ismét az asztal másik felén ülő fiú felé, aki éppen nagyon magyarázott valamit, Nicolas, Mike és Richard pedig szakadtak a röhögéstől.
- Ne használd ezt a szót, szívem! Helyette: fiatalember, legény, ifjú. - oktatott. - Ő Lucas Johannessen herceg, Norvégiából. Épp ma hajnalban érkezett vissza egy két hónapos amerikai körutazásról. A gépe itt landolt, mivel értesült róla, hogy még ideér - suttogta, majd nekilátott a megszokott gabonapelyhéhez.

- Legalább így nem a földön eszünk! - ismétlte Sophie körülbelül századszszorra, miközben felfelé igyekztünk a szobánkba. Mintha a lépcső menti festményeken lévő emberek is rajta mosolyogtak volna. - Hogy mondhattam ezt? - fogta a fejét. - Miért nem kérdeztem meg rögtön, hogy szeretne-e ott enni? - dühöngött.
- Van, hogy az ember kínjában nagy hülyeséget mond - tettem a vállára a kezem. - De ez jó volt! - nevettem fel. - Abban biztos lehetsz, hogy ezt megjegyezte és benne leszel a fejében - mosolyogtam. Felérve felöltöztünk (ezúttal úgy, ahogy kell). Polly néni teljesen rám bízta, ezért egy sima fekete garbót és egy farmert vettem fel, tornacipővel és a farmerdzsekimmel. Összepakoltuk a bőröndünket, amit egy itt dolgozó őr segített lecipelni a lépcsőn.
A hallban a vendégek a reggelinél viselt csini ruhájukban ácsorogtak, bőröndjeikkel és kisebb csoportokat kialakítva csevegtek egymással. Megköszöntem a segítséget az őrnek és körbenéztem. Kiszúrtam Lucasékat és arra indultam el, mellettem Sophie-val. Itt az alkalom, hogy normálisan beszélgessenek. Bemutatkoztam Lucasnak, illedelmesen kezet csókolt és üdvözölt "köreikben". Kábé ennyire jutott idő, mert Roberto király figyelmet kérve, hosszan ecsetelni kezdte, hogy milyen fergetegesen érzte magát, ez egy jól összeszokott társaság (engem kivéve) és hálás, hogy a tagja lehet.
Elbúcsúztam, mindenkitől, akitől csak lehetett. Sophie-t és Corint meg is öleltem.
- A legközelebbi viszont látásra hercegnő! - vigyorgott Paolo, nem kicsit erőltetten és kezet csókolt. Ismét egy udvariatlan, hosszú, nyálas kézcsók. Fúj. - Bevallom őszintén, nem ilyennek képzeltem magát - hajolt hozzám közelebb én pedig reflexből hátráltam. - Kívülről bájos, elbűvölő - mondta gonoszul vigyorgva, majd dühödten, indulatosan folytatta - belülről azonban a velejéig romlott. A pornép közül való és soha nem fog közénk tartozni! Ezt jól vésse az eszébe! - szorított ismét a csuklómra. Ez betalált. Teljesen lemerevedtem, nem tudtam mit mondani, visszavágni. Nem volt mit. Igazat mondott.