I am the Queen 👑 /Átírás alatt/

27. fejezet

Kellemes érzés egymagadban, megannyi különböző gondolattal, vérző orral és óriási habos-babos ruhában ücsörögni egy idegen mosdó kövén. Mellesleg otthon se lenne jobb, csak talán kevésbé nyomasztó. Egyébként nagyon szép mosdó. A mosdókagylók között elterülő fehér, márvány mosdópult hatalmas, vázákban lévő vörös rózsacsokrokkal van díszítve. Alatta szekrények, gondolom törölközővel és szapannal feltöltve. Középen egy tükör, ami az egész falra kiterjed, ezzel szemben pedig a mosdófülkék. Kifejezetten tiszta és igényes helyiség. Talán furcsa, hogy erről említést teszek, de a sulinkban lévő mosdóhoz képest ez tényleg gyönyörű.
Körülbelül 10 perce ücsöröghettem magányosan a földön, amikor is kintről nevetgélés szűrődött be, majd benyitottak a helyiségbe. Sophie hercegnő volt az, aki bizonyára valami roppant vicceset hallhatott az előbb, mert még mindig nevetett. Abban a pillanatban, ahogy észrevett rögtön szája elé kapta a kezét és ijedten pislogott rám. Ebből arra következtettem, hogy roppant bizalomgerjesztő látványt nyújthattam.
- Jézusom! Mi történt? - kérdezte rémülten.
- Nem tudok inni - vágtam rá reflexből, saját nyomoron nevetve. - Előző héten náthás voltam és gondolom picit elvékonyodtak az erek a sok orrfújástól...Meg hát Paolo pezsgője sem segített - tettem hozzá, mert részben őt is hibásnak gondoltam.
- Pezsgő? - nézett rám teljesen összezavarodva.
- Gyümölcslevet kértem, de ő szándékosan pezsgőt kért nekem, mert úgy tűnik nem igazán fogad el nemleges választ.
- Uh! - sóhajtott fel. - Szegénykém! Paolo...Nos, vele vigyázni kell - mondta, majd körbenézett, vajon egyedül vagyunk-e. Senki más nem tarkózkodott ott rajtunk kívül, mindenki más a nagyteremben ünnepelt. - Nagyon-nagyon erőszakos, idegesítő és önző. Sajnálom, hogy vele kellett lenned, de ha gondolod, akkor tölthetjük együtt az este hátra lévő részét. Benned legalább van egy kis élet és nem olyan vagy, mint a többiek - mosolygott rám, amitől meglepődtem. Van bennem egy kis élet? Erre aztán abszolút nem számítottam, ennek ellenére iszonyatosan jól esett.
- Örülök, ha így gondolod - mosolyogtam rá, majd a mellettem lévő picike szemetesbe dobtam az utolsó adag toalett papíromat is. A veszély elmúlt.
- Na gyere - mondta Sophie és felhúzott a kőről.
Az arcára ismét döbbenet ült ki, amint felegyenesedtem. Nem értettem, hogy most tényleg mi a nyavalya történhetett, épp elég volt már ez is. Lassan oldalra fordultam, a tükör felé és akkor már én is láttam. Nem hiszem el.
- Bakker! - ocsúdott fel elsőként Sophie a döbbenetből. - Két vércsík ráfolyt a ruhádra!
- Látom - mondtam kínosan nevetve, mert erre aztán tényleg nem tudtam mit kellene reagálni.
- Nyugi. Semmi pánik. Megoldom - tette a vállamra a kezét. - Vedd le! - utasított.
- Tessék? - néztem rá úgy, mintha kínaiul beszélnénkek hozzám.
- Vedd le a ruhád! - ismételte meg magát. - Gyorsan kimosom belőle - avatott be a terveibe.
- Oh! Oké. Vagyis. Nem. Mármint igen, de...Nem szóval - vettem egy mély levegőt. - Ez jó ötlet, de majd én kimosom magamnak. Köszönöm!
- Nem éred el, nem tudod összedörzsölni - mondta jogosan.
- Leveszem. Úgy menni fog - győzködtem.
- Azt nem hagyom - tiltakozott azonnal. - Ha bejön valaki és te alsószoknyában meg fűzőben mosod a véres ruhádat, a jóhírednek annyi. Nagyon sokan pletykálnak. Főleg Emilia grófnő. Mégcsak az kéne, hogy ő meglássa. Ki tudja, mit mondana másnak. Vagy hogy mit csinálna. Nem normális az a nő. Egyszer például Richard rosszul lett, egy vacsora során és majdnem beperelte a szakácsot, mondván biztosan meg akarta mérgezni. Mint később kiderült Richard allergiás volt a különleges fűszerre. Vagy ott volt például, amikor Corin herceg véletlen rálépett a lábára tánc közben. A személyzettel cipeltette magát mindenhova, mondván nem tud lábra állni. Ebben csak az a nevetséges, hogy évekkel ezelőtt történt, a kis Corin alig 4 éves volt. Szerinted mennyi annak a valószínűsége, hogy egy kisgyerek súlyától nem tudsz lábra állni. De a legdurvább, ami tényleg kiverte a biztosítékot, az az, amikor az egyik pincérünket akarta kirúgatni, mert állította, hogy bántalmazta Akemi japán hercegnőt. Akemi elájult egyik alkalommal, a pincérünk pedig megesküdött, hogy ő hozzá se ért a lányhoz, de Emilia ugyebár erről meg volt győződve. Csak miután magához tért tudtuk kikérdezni. Leesett a vérnyomása. Ennyi történt. Szóval ez a grófnő röviden. Egy igazi szarkavaró. Ilyen téren a királyok sem különbek a többi emebernél. Jó nem mindegyik, de a legtöbb szereti rossz színben feltűntetni a másikat. Nem tudom, hogy mi értelme van és én ezt nagyon nem preferálom, de most ez lényegtelen. Bújj ki belőle gyorsan! - sürgetett, miután befejezte a monológját. Ezekkel tényleg meglepett és rájöttem, hogy talán tényleg jobb, ha hallgatok rá.
- De ugye nem undorodsz a vértől vagy ilyenek? Mert elég kínos, hogy csak így lepasszolom másnak a véres ruhámat - mondtam el azt, ami leginkább idegesített.
- Jaj dehogy! Ez csak vér! Mindenkinek van - kacsintott rám és segített leszedni magamról a ruhát.
Amíg Sophie tisztított én az egyik wc fülkébe zárkóztam be, hogy ha valaki bejönne, nehogy ilyen helytelen öltözetben találjon. Ez a része rendben volt, de azért erősen imádkoztam, hogy tényleg senki ne jöjjön be, mert azt viszont, hogy Sophie a véres ruhát, hogy magyarázná ki, arról elképzelésem sem volt.
A fülkében ácsorogva hallgattam, ahogy Sophie hol megnyitja a csapot, hol szappant nyom vagy éppenséggel szárít. Ez így mind rendben is volt, de telt-múlt az idő és még mindig ott álltam egy toalett mellett, úgy hogy semmit nem tehettem. Ezért kiszóltam Sophienak.
- Hogy haladsz? - próbáltam nyugodtan érdeklődni.
- Már a nagyja kijött, de még mindig van mit...- válaszolt volna, de a következő pillanatban kinyitódott az mosdó ajtaja. Magassarkú kopogását hallottam, majd egy nyikorgást és egy puffanást. Olyat, mint amikor hirtelen becsapsz egy ajtót.
- Áh! Jó estét Emilia grófnő! - köszönt Sophie jó hangosan, kiemelve az "Emilia grófnő" részt, hogy én is meghalljam, kivel van dolgunk. - Hogy s mint? - érdeklődött, amolyan "mi az istenért jöttél ide" stílusban.
- Köszönöm! Jó is, hogy kérdezed! Képzeld csak el, annyira megszédültem, gondoltam rendbe szedem magam itt a mosdóban. Fájdalomcsillapítót is kértem az egyik pincértől, dehát mire ezek kihoznak bármit is - sóhajtott drámaian. - Ha tíz percet nem vártam rá, akkor egyet sem...- kezdett bele a mondandójába. Csak beszélt és panaszokodott. Hosszú perceken át, ami éveknek tűnt. Beszámolt az ide utazás nehézségeiről, az unokái engedetlenségéről, a férje lustaságáról és arról, hogy már egyáltalán nem érti, annak idején miért is ment hozzá. Azért, mert hozzá adták. Nem volt választása, de akkor még azt hitte élete végéig boldogok lesznek. Sophiet egyáltalán nem hallottam, gondolom végig bólogatott vagy éppenséggel rázta a fejét. Unalmamban már annyira nem tudtam mit kezdeni magammal, hogy a lehajtott wc ülékén ülve játszottam egy aa nevű játékkal. Nagyon klassz kis játék, erre a célra pont megfelelt.
Évekkel később a grófnő végighallgatása és (hál' istennek) távozása után végre kiszabadultam a kabinból.
- Mennyi? - kérdeztem hatalmasat sóhajtva Sophietól.
- Negyven perc - mondta az idegösszeroppanás határán állva. - Negyven percen át képes volt folyamatosan beszélni. Még egy szónok is megirigyelné ezt a teljesítményt - mondta kifújva a levegőt, a pultra támaszkodva, látszott rajta, hogy eléggé megviselte a helyzet.
- Mennyünk emberek közé, ez nagyon sok volt - dörzsölgettem a szemem. - Hol a ruhám? - kérdeztem, mert hirtelen beugrott, hogy valójában miért vagyok itt. Te jó ég! Teljesen leszívták az agyam.
- Oh! - kapott a fejéhez. - Bedobtam a szekrénybe. Muszáj volt rögtönözni.
- Jól csináltad - helyeseltem. - Ha ezt is megtudja tényleg végem van.
Magamra kaptam a ruhám (a tervezettnél sokkal lassabban ment) Sophie segített a fűzővel és végre kiléptünk a mosdóból. Egymásba karolva a történteken nevetve sétálgattunk az épületben. Kiderült, hogy Sophie nem trónörökös, ugyanis van egy bátyja Nicolas, 21 éves, hamarosan apja lemond a trónról és őt királlyá koronázzák. Megkérdeztem, hogy ő ezt akarja-e vagy ez csak a kötelessége. Azt válaszolta, hogy szerinte mindkettő. Elég rátermett, megbízható és igazságos. Nagyon jó viszonyt ápolnak egymással és szerinte ha király lesz, akkor is ugyanúgy vevő lesz mindenféle hülyeségre. Van két öccse, Lucas és Carlos, ikrek. 9 évesek és ők azok, akik mindenhol képesek galibát kreálni. Betörni az ablakot focizás közben, leszakítani a legújabb bársony függönyt vagy felgyújtani az adventi koszorút. Édesanyjuk már teljesen kikészült és állandóan attól retteg, hogy mi lesz a következő "kis játék". Azt hiszem érkezéskor láttam két ugyanolyan vöröshajú kisfiút, mint Sophie. Épp futottak valaki elől. Kis ördögök.
A bálterem szélén elhelyezett padok egyikén ültünk és egyszerűen csak jól éreztük magunkat. Jó volt végre nem idegeskedni, csak lazán elbeszélgetni valakivel, aki megért. Aki nem játssza meg a tökéletes, előkelő úrinőt. Épp azt meséltem Sophienak, amikor harmadikban bevittek az igazgatóiba, amiért felpofoztam George Hamiltont, aki azt mondta Catnek, hogy milyen ronda, ami mint később kiderült azért volt, mert szerelmes volt belé és így próbálta kimutatni, amikor is érzékeltem, hogy valaki mögém állt. Sophie felpillantott az illetőre, majd rámnézett és én abból a pillantásból kitaláltam ki az.
- Susan hercegnő! - szólított meg Paolo, mire hárafordultam. - Mindenhol önt kerestem! Mondja hol volt, jól van? Nem érdekes. A lényeg, hogy megtaláltam, úgyhogy folytathatjuk ott ahol abbahagytuk - kacsintott, kezét felém nyújtva. Sophiera néztem, vettem egy mély levegőt aztán ismét a herceghez fordultam.
- Igazán kellemes volt önnel táncolni, de ha nem bánja én most inkább...- kezdtem volna szépen visszautasítani, de nem volt annyi időm, mert már meg is ragadta a karom és rángatott maga után a terem közepe felé.
- Jaj ne kéresse magát! Jöjjön már! - mondta nevetve, de ez egyáltalán nem volt vicces. Ez az ember egyáltalán nem érzi, hogy ha nem vágynak a társaságára? Én csak próbálnám végre jól érezni magam, de úgy látszik ez sehogy sem akar összejönni.
Paolo nagyon lelkesen táncolt, beleélte magát minden mozdulatba, míg én csak unottan követtem és magamban imádkoztam, hogy történjen már valami, mert nem akarom ezt így folytatni.
- Susan, ön igazán gyönyörű - mondta hirtelen Paolo. Igazán bájos, mondhatom.
- Köszönöm! - mondtam. Erre mégis mit lehet válaszolni?
- Tudja már, hogy melyik szobában lesz elszállásolva? - kérdezte hirtelen.
- Nem, fogalmam sincs - feleltem. Még nem volt idő megkérdezni, mivel még meg sem érkeztünk, amikor Paolo rögtön letámadott.
- Az enyém a második emeleten a 113-as - mondta mosolyogva, pedig nem is kérdeztem.
- Szuper - pillantottam oldalra és éreztem, hogy ennél unalmasabb és kínosabb beszélgetésben még nem volt részem. Komolyan ennél nem lehet rosszabb. A következő pillanatban közelebb hajolt hozzám, nagyon közel.
- Bármikor meglátogathat az éjjel - suttogta a fülembe, úgy hogy csak én halljam. Összerezzentem és a hátamon végigfutott a hideg. Ezzel egy időben kezét lejjebb csúsztatta a derekamon már majdnem a fenekemet fogta, nem takarva el a szándékait, nekem pedig annyira elegem lett, hogy szabadulni akartam a szorításából, de a mozdulat túl gyorsra sikeredett így lehuppantam a földre. A düh elöntötte az agyamat, ez aztán tényleg mindennek a teteje volt. Hogy lehet valaki ekkora féreg? Ez undorító! Paolo közelebb lépett, hogy felsegítsen, de hála a jó égnek nem ő ért oda hozzám először, hanem valaki más. És ennek őszintén örültem.

Boldog új évet kívánok mindenkinek!❤ Igyekeztem hosszabb résszel készülni, mert tudom, hogy nagyon el vagyok maradva!
Jó pihenést és bulizást!🥰