I am the Queen 👑 /Átírás alatt/

3. fejezet

Körülbelül egy fél percnyi néma bámulás után ráeszméltem arra, hol vagyok, és éppen mi történik. Nem. Nem teljesen. Megfordultam. A főbejárat még mindig mögöttem állt, a kapun kívül, a távolban láttam, ahogyan egy szőkeség egymagában, fejét lehajtva, bánatosan ácsorog. Nem, ezek szerint nem álmodom, valóban itt vagyok. Fogalmam sincs mi lesz itt, de nincs semmi jó előérzetem. Összeszorítom a fogamat és túlesek rajta. Nagyon nincs más választásom. Menetirányba fordultam és szembenéztem a tényekkel.
A hölgy, vagyis őfelsége egy finom, fehér, kerek nyakú selyem blúzt, fekete kosztümnadrágot és egy kis topánkát viselt. Elegánsan ült a padon. Két oldalt egy-egy fegyveres testőr ácsorgott, a királyi testőrségben viselt díszes uniformisban. Mögötte még öt újabb, kész sorfalat kialakítva. Ezen kívül, elszórtan, egy körülbelül ötven méteres körzetben, további húsz testőr őrködött, harcra készen, hősiesen védelmezve az a nőt. Mellesleg, az illető hölgyből, csak úgy sugárzott a higgadtság, láthatóan nem érezte magát életveszélyben.
A rendőrnek mögöttem komolyan elege lett a tétovázásomból:
- Kisasszony, induljon el, szépen lassan! - dünnyögte Chuck, iszonyatosan unott hangon. Ezúttal, legalább senki nem taszigált sehová.
Most már tényleg muszáj volt elindulnom. A testőrök mind rám szegezték tekintetüket, úgy néztek rám, mint valami ellenséges célpontra. Már-már annyira megbámultak, hogy kezdtem azt hinni, talán a külsőmmel nem stimmel valami. Lehet, koszos az arcom, vagy kócos a hajam? Gyorsan megdörzsöltem az arcom, majd megigazítottam a copfom, hátha megoldja a helyzetet. Hát nem oldatta. A pad előtt körülbelül öt méterrel megtorpantam. Meg kellene hajolnom? Ilyenkor azt szokás, nem? A mesékben is ez van. Vagy csak simám köszönjek rá? Istenem, de szerencsétlen vagyok! Úgy döntöttem egy aprót biccentek a fejemmel, azzal talán nem lövök mellé olyan nagyon.
- Jó napot kívánok! - köszöntem a lehető legudvariasabb hangnemben.
- Jó napot, kedvesem! - mosolygott rám ragyogó, fehér fogsorával a hölgy. - Szép napunk van, ugyebár? Kérlek, foglalj helyet! - mutatott maga mellé a padon. Pár másodpercnyi habozás után óvatosan helyet foglaltam. Az egész testem görcsben volt, szinte kényszerítettem magam, hogy egy viszonylag természetesnek tűnő pózban üljek. Keresztbe tettem a lábam, a kezeimet az ölembe ejtve próbáltam "lazának" látszani. Kifújtam a levegőt, hogy a vállaim is leereszkedjenek.
- Susan, bizonyára kíváncsi vagy rá, miért hívtalak ide - kezdte, majd hosszan kifújta a levegőt és a szemembe nézett. - Amit most el fogok mondani neked, nagy eséllyel aggasztóan hat majd rád. Éppen ezért még itt, az elején szeretném tudatni veled, hogy megértelek, akárhogyan is reagálsz majd a hallottakra - nézett rám komolyan. Ajjaj! Ez eddig nem indul túl fényesen.
- Miről van szó? - érdeklődtem egy hatalmasat nyelve.
A nő hosszan elgondolkozott.
- Emlékszel arra a botrányra a királyi családban? Hogy is emlékeznél! - legyintett. - Évekkel ezelőtt történt. Mielőtt a férjem meghalt - egy kis időre elhallgatott, lehajtotta a fejét, s arcán fájdalom szaladt át egy pillanatra. Aztán nagy levegőt vett és folytatta. - Sohasem született gyermekünk, így őt a rend szerint öccse, Ferdinánd herceg követte volna a a trónra lépésben. Azonban ő erről hallani sem akart. Makacs volt, önfejű és megbízhatatlan. A kezdetektől fogva visszautasította és megtagadta a kötelességét. Abban bíztunk, hogy talán, ha drága uram romló állapotát látja, hogy mennyire aggódik, mi lesz, ha ő már nem lesz, felnőtt módjára kezeli a helyzetet és nem hagy cserben egy egész országot. Nos, sajnos tévedtünk. Pár nappal George McCullum királyunk temetés után, megszökött a palotából. Semmit nem hagyott maga után, még egy nyomorult búcsúlevelet sem. Az egész ország kerestette. Egy embert, aki inkább elmenekül, mintsem szembenézne azzal, ami rá vár. Teljesen eredménytelennek bizonyult minden kutatás. Mintha a föld nyelte volna el. Úgy sejtették, hogy valahová külföldre menekülhetett, de nyomok híján felfüggesztették a keresést - rövid szünetet tartott, majd kissé pallérozott hangnemben folytatta és mosolyogva rám nézett. - Mígnem ma, csaknem tizenhat évvel később egy értékes nyomra bukkantak. Egy nyomra, ami talán kincset ér - hátrafordult, az egyik napszemüveges férfi egy aktatáskát helyezett a padra, a hölgy mellé. Megköszönte neki, majd kellő óvatossággal felnyitotta. Egy dossziét húzott elő belőle, és átnyújtotta nekem. Kinyitottam. Két személyi igazolvány fénymásolata lapult benne, egymás mellé helyezve. Mindkettő más-más adatokat tartalmazott, kivéve a fotókon szereplő embert. Annyi különbséggel, hogy az egyiken egy borotvált arcú, ápolt férfi, a másikon egy borostás, zsíros hajú, szemüveges nézett a fotómasinába. A jobb oldali másolat szerint 73-as születésű, a bal szerint egy 74-es. A jobb oldali név Ferdinand McCullum a bal oldali...
- Jack Freeman - suttogtam, mire megremegett kezemben a papírköteg. Az apám. Noha képet sosem láttam róla, a nevét legalább tudtam. Nem is tudom mit gondoljak róla. - Mit jelentsen ez? - néztem félve a királynőre. Átvette a dossziét.
- A jelek szerint Ferdinánd egy olyan helyre tűnt el, ami kellőképpen messze esik Angliától. Egészen Ausztriáig ment, ahol nyelvet tanult és megismerkedett egy fiatal egyetemistával, - belepillantott az aktába - bizonyos Megan Ketterlyvel és...- rám nézett. Nem tudom pontosan, mit lehetett leolvasni az arcomról, de egészen biztos voltam benne, hogy sokk szerűséghez hasonlított az ábrázat, amit vágtam.
- Ő az anyám - néztem a hölgyre kétségbeesetten.
- Tudom, kedvesem! Őt is felkeresték néhány héttel Ferdinánd eltűnése után, Dartfordban, az akkori lakásán. Nem volt használható információja számunkra. A herceg őt sem avatta be a terveibe. Azt azonban senki sem tudta, hogy várandós...
- Mégis mit...Miért...- kerestem a szavakat, de egyelőre olyan zavarodott voltam, hogy képtelen voltam kinyögni egy értelmes kérdést.
- Az országot a McCullum család uralja. Évszázadok óta ők az uralkodóház, a dinasztia, az ő vérük a legnemesebb ebben az országban. Én házasság útján kerültem bele, a Kirke családból. Csak addig maradhatok trónon, amíg az igazi örökös...- kezdett összeállni előttem a kép. Lassan elkezdtem a helyére tenni azokat a bizonyos mozaikdarabkákat.
- Elnézést, - szakítottam félbe - de ez...Ez...Nagyon sok nekem így egyszerre - dörzsölgettem az orrnyergem.
- Megértem - nézett rám együttérzően.
- Azt akarja mondani, hogy én - mutattam magamra remegő ujjal. - Én...
- Te vagy az utód, Susan! Ferdinánd lánya. Susan Elisabeth Abigel McCullum Ketterly.
- Tessék? Ez...Ez nem lehet, én nem...Vagyis egyszerűen...- dobálóztam összevissza a szavakkal.
- Figyelj rám! - tette kezét a térdemre. - A legjobb lesz, ha most rögtön hazamész és megbeszélsz mindent édesanyáddal.
Helyeslően bólintottam és, csapot, papot magam mögött hagyva indultam kifele a parkból. Útközben letöröltem egy könnycseppet, ami valószínűleg az érzelmi túltengés hatására buggyanhatott elő. A kapuig is úgy tántorogtam el, mint akit fejbe vertek.
- Na, mi történt? - kérdezte izgatottan Cat. Biztosan mind a tíz körmét lerágta már.
- Ne haragudj rám, - néztem a szemébe. - de most muszáj hazamennem, muszáj beszélnem anyámmal, most...- fogtam két kézzel a fejemet és tekintetemet az ég felé emeltem és minden erőmmel azon voltam, hogy ne sírjam el magam. Mi a fene történik?
Nem nyugtattam meg egy picit sem a válaszommal, de elengedett és utánam ordított, hogy hívjam fel, ha magamnál leszek. Ha lesz olyan.
A buszmegállóban ácsorogva, ahogy kicsit tisztult a fejem, a meglepettséget és a pánikot valami más kezdte el felváltani. Düh. Iszonyatosan haragudtam. Magamra, apámra, anyámra, a királynőre, a bunkó biztonsági őrre, az egész világra.
Előkerestem a fülhallgatóm, idegesen próbáltam kibogozni a hatalmas csomót, ami a kulcsom köré tekeredett. Végül feladtam, és több kisebb gubanccal zsinóron, dugtam be a telefonomba. Beindítottam egy zenét, miközben a koszos, piros járgány megérkezett, ingerülten feltrappoltam rá és helyet foglaltam hátul, az ablak mellett. Némán, felhúzott térdekkel bámultam ki az ablakon keresztül, a gondolataimba merülve, és még hangosabbra vettem a zenét. My shadow's the only one that walks beside me.