I am the Queen 👑 /Átírás alatt/

10. fejezet

Türelmetlenül, idegesen sétálgattam fel-alá a nagyterem hófehér, kétszárnyú tiszafa ajtaja előtt.
Mary és Olivia fegyelmezetten, mégis kissé idegesen ácsorogtak szolgálati ruhácskájukban. Fehér kötényüket markolászták, néha-néha aggódva pillantottak felém, majd el is kapták a fejüket, bízva abban, hogy nem veszem észre. Nem akartam figyelni rájuk. Ki akartam zárni mindent, miközben feljebb hangosítottam a zenémet. Valaki megbökte a vállamat.
- Felség! - olvastam le Mary szájáról, és azonnal a nyakamba ejtettem a fülest.
- Tessék! Kezdődik? Mennem kell? - pánikoltam be, mielőtt még bármit mondott volna.
- Még nem. - köhintett, ezzel diszkréten leplezve egy vigyort. Nem hibáztatom. Nevetséges volt, ahogyan csak azon kattogtam, hogyan vonulok be. - Szükség van ránk a konyhában. Elkél a segítség ennyi fogás mellett.
- Hogyne, világos - bólintottam. - Menjenek csak!
- Itt maradhatunk...Legalább egyikünk, ha úgy kívánja - szólalt meg félénken Olivia. Látszott rajta, hogy csupán udvariasságból ajánlja fel ezt az opciót, nem örülne, ha így döntenék. Nem is szeretném feltartani őket.
- Dehogyis! Menjenek! Megleszek! - mosolyogtam rájuk.
- Biztos? - nézett végig rajtam Mary.
- Persze. Mennyi idő még? - tettem csípőre a kezem, miközben hosszan kifújtam a levegőt és próbáltam erősebbnek látszani kívülről, mint amilyen valójában voltam belülről.
- Még három perc - nézett az órájára Olivia.
- Simán! - legyintettem.
Néhány bátorító szót intéztek még hozzám, majd sebesen elfutottak a konyha irányába. Vettem egy mély levegőt és becsuktam a szemem. Visszatettem a fejemre a fejhallgatót, és két kézzel a fülemre szorítottam. Egész testemben éreztem a szám ritmusát. Az AC/DC basszgitárja, mintha bennem tombolt volna. Egész testemben éreztem a szám ritmusát. Melegség áradt szét a mellkasomban, s ezzel egy időben végigfutott a hideg a hátamon. A már jól ismert, mégis oly hihetetlenül szürreális érzés, amit csak egy szám dallama képes kiváltani belőlem. Teljes extázisba kerültem. Finoman elkezdtem ritmusra lépegetni. Az ajkamba haraptam és lazán bólogattam a fejemmel. "Thunder"- suttogtam a dalszöveget.
Felemelő érzés. A refrénre hirtelen megpördültem, és közben elvesztettem az egyensúlyérzékem. Gyorsan kinyitottam a szemem és konstatáltam, hogy csupán néhány centin múlott, hogy nem fejeltem le az üveget. Polly néni és az előkelő vendégsereg még mindig a fogadó szobában voltak, hallgatva a köszöntőt. Innen fentről tökéletesen rá lehetett látni az egészre. Háttal álltak ugyan nekem, de rengeteg csillogó nyakéket és gyöngysort már innen kiszúrtam. Wow! Finom anyagú, fényes ruhák, egy barna szempár, sálak...
Ácsi! Valami nem stimmel. Visszavezettem a tekintetem, de nem tévedtem. Az egyik vendég valóban nem a háttal állt nekem. A fogadó üvegén keresztül, felfele nézett az én irányomba, így most konkrétan farkasszemet néztünk egymással. A leggázabb az egészben, hogy pont nem úgy állt ott, mint aki épp csak megfordult, feltehetően egy ideje már nézte az idétlen, barom mozdulataimat. Elkaptam a tekintetem és azon nyomban visszabújtam az ajtó takarásába.
- Jézus! De ciki! De ciki! De ciki! - nyomtam mindkét kezem a szememhez és próbáltam fejben kisakkozni, vajon mennyit láthatott a srác. Miért történik ez percekkel a bevonulóm előtt? Levettem a fülesem és kinyomtam a hülye zenémet. Több kárt csinált, mint hasznot. Igazából azt értem el vele, hogy csak sokkal idegesebb lettem. Lekuporodtam a falhoz az ajtóval szemben. A velem szemben álló két alkalmazott, akik csak arra vártak, hogy kinyissák nekem az ajtót, majd becsukják utánam, rezzenéstelen arccal állt előttem. Szigorúan a felettem lévő festményt nézték, tudomást se véve rólam. Felőlük akár el is tűnhetek.
- Hercegnő! - bukkant fel Joe. - Kezdés! Mennünk kell! Befele! - lihegte. Nyilvánvaló volt, hogy lóhalálában rohant fel hozzám. - Segítenem kellett kiterelni az embereket. Nem győzték az őrök - magyarázta, miközben homlokát törölgette egy papír zsebkendővel. - Jöjjön!
- Nem megy! - kulcsoltam át a térdem. Joe nagyot sóhajtva nézett le rám.
- Dehogynem! - guggolt le elém. - Már kiállt közel ötvenhat millió ember elé. A nehezén túl van! - buzdított. - Ez már gyerekjáték! -  nyújtotta ki a kezét. Hagytam, hogy felhúzzon a vörös padlószőnyegről. Leporoltam a ruhám és megtapogattam a hajam, ellenőrizve, hogy vállalható-e még. - Vigyázok a személyes tárgyaira, az ünnepség befejeztéig.
Átadtam neki a fülest és a telefont. Belekaroltam az alkarjába, és felvettem a tegnap begyakorolt pózt. "Egyenes hát, fel az áll, mosoly." Joe, mintha csak olvasott volna a gondolataimban:
- Az utolsó kritériumnak is tegyen eleget! - sandított felém. Végig ott volt velem, míg gyakoroltam, így érthetően az ő fejében is ugyanúgy szállóigeként lebegtek még Polly néni okító szavai.
- Félek, most csak egy vicsorra telik, ami sokkal szörnyűbb, mintha egyszerűen inkább fapofával vonulnék be. - Joe halkan elnevette magát. - Legalább önmagamat adnám! - zsörtölődtem tovább.
- Tudja, mit? - pillantott rám. - Akkor vonuljunk, fapofával! - ismételte meg a nem túl szalonképes kifejezésemet, és eleget tett a kérésemnek, mert hirtelen elkomolyodva kezdett fürkészni.
Most rajtam volt a sor, hogy nevessek. - Tökély! Ezt a mosolyt tartsa végig! - kérte.
Mindketten az alulról beszűrődő hangokra figyeltünk. A nagynéném bejelentette az érkezésemet. A gyomrom összeugrott.Trombitaszó. Megszorítottam Joe karját, és kinyílt a kétszárnyú ajtó. Joe vezetésével megindultunk szépen lassan lefelé a lépcsőfokokon. Egy, kettő, három, négy - kezdtem számolni, hogy valami lekösse a figyelmem és nem hányjam el magam.
- Ne feledje! Fapofa! - suttogta Joe a fülembe.
Kizökkentem a számolásból és hangtalanul nevetve néztem rá. Gyorsan a szám elé kaptam a kezem, hogy takarjam magam, amennyire lehet. Remélem nem sikeredett túl illetlenre. Mindenesetre, ezek után már természetesen mosolyogva haladtam tovább. Valóságos attrakciónak éreztem magam. Tisztára olyan volt, mint a filmekben. A zene, a dekoráció, a tömeg. Végig az volt a fejemben, hogy milyen kedves Joe, mennyire jólesett a figyelmessége és neki köszönhetően elkezdtem kicsit ellazulni. Leértünk. Joe odakísért engem Polly néni mellé. Meghajoltunk egymás előtt, tátogtam felé egy köszönömöt, majd már tovább is állt. Neki ez volt a feladata.
- Drága barátaim, kezdődjön a bál! - jelentette be Polly néni. Az iderendelt élőzenekar vonósai, csak a királynő jelzésére vártak, így egyből rázendítettek és keringő zenét kezdtek játszani. Megindult a partnerkeresés, a férfiak megálltak egy-egy hölgy előtt és felkérték őket a táncra. Fel se eszméltem még, mellettem is ott termett egy fiú. Pontosabban, egy fiúcska.
- Hercegnő! - hajolt meg. - Corin herceg vagyok, Rómából érkeztem a szüleimmel. Megtisztelne engem az első táncával? - kérdezte úgy, akár egy igazi úriember.
A kora és a magassága ellenére nagyon határozott volt. Nem lehetett több 12-nél és magasabb 150 centiméternél. Magamban nevettem egyet szegénykén, és érdeklődve fürkésztem, hogy ezt most őszintén hogyan is gondolta, de gyorsan elengedtem a témát és rámosolyogttam:
- Természetesen, Corin herceg! - pukedliztem, majd elfogadtam felém nyújtott kezét. Azt hittem, a tánctér felé veszi az irányt, ahol már javában gyülekeztek a párok. Nos, nem. A zenekart célozta meg és egyenesen a karmester elé állt. Értetlenül néztem, vajon mit csinál. Suttogott valamit az úr fülébe, aki meghökkenve nézett vissza rá. Corin magabiztosan állta a tekintetét. A karmester egy mozdulattal leintette a zenészeket. Teljes csönd. Mind a zenészek, mind a vendégek felénk fordultak. Senki nem értette miért álltak le. Ők maguk sem. A karmester odafutott a mini színpad oldalában ülő többi zenészhez, és sietve, hevesen gesztikulálva avatta be őket valami nagyon fontosba. A vonósokat letessékelte a pódiumról, helyükre egy zongorista lány és egy DJ pultos srác pattant fel. A kétségbeesett férfi az egyik mikrofonállványhoz sietett és határozatlanul beleszólt:
- Corin herceg kérésére játszanánk az első számot! A legjobb tudása szerint szeretne táncolni Susan hercegnővel, így hazai dalt választott. Mivel egyedül én tudok olaszul a zenekarban, én fogom elénekelni. Előre elnézést kérek! - jegyezte meg, mire többen felnevettek a tánctéren.
A dj srác nyomkodott valamit a pultján, felcsendült a Cuanto Amor Me Das alapja. (Anya nagy Eros Ramazotti rajongó.) Kicsit arrébb sétáltunk, majd belekezdtünk a táncba. Meglepően ügyesen táncolt a fiú. És hogy énekelt mellé! Elképesztő. Nagyon édes volt. Nekem címezte az egészet. A végére már nem is keringőztünk, inkább egymásba karolva szökdécseltünk. Egész felbátorodtam a vége felé. A parkett teljesen kiürült. Mindenki kiállt, és egy nagy kört alkotva tapsolt nekünk. Corin a hangjával még rátett egyet az előadás sikerére. Olyan hajlításokat tett bele, hogy szinte elnyomta a karmestert. Nem csoda hát, hogy mindenki magánszámnak vette a produkciót. Teljesen jól eltáncikáltunk, mindaddig, amíg meg nem próbált megforgatni a fináléban. Nos, a köztünk lévő húsz centis "szakadék" okozott egy kis problémát. Corin nem ért fel engem, így ahogy próbáltam átbújni a karja alatt elbotlottam, és magammal rántottam őt is. Mindketten a földre huppantunk, egymásra néztünk és kitört belőlünk a nevetés. A körülöttünk kialakult kis kör tapsolt és velünk együtt kuncogtak a szituáción. Valaki fütyült is.
- Köszönöm a táncot! - mosolyogtam a fiúra.
- Máskor is! Ugyanígy! - nevetgélt a kisfiú.
Feltápászkodtam volna, de megálltam a mozdulatban, mert valaki megállt előttem. Egy pár nagyon fényes, fekete lakkcipő, öltönynadrág, szmoking, szorosra kötött csokornyakkendő - vezettem fel a tekintetemet.
- Hercegnő! - szólított meg, miközben mélyen meghajolt. Sűrű, göndör fekete hajkoronája a mozdulattal együtt előrezúdult. - Szabad a következő táncra? - emelte fel a fejét, s bennem azon nyomban megfagyott a vér.