I am the Queen 👑 /Átírás alatt/

8. fejezet

- Szerencsére még nem kell mindent elsajátítanod, csak a legszükségesebbeket - járkált fel-alá a hálószobámban, majd hirtelen csettintett egyet. - Beszéd - bökött maga elé a levegőbe. - Egy beszédet kell majd elmondanod, nagyon röviden - fejtette ki az előző gondolatát picit bővebben.
Nyeltem egy nagyot.
- Miről kell, hogy szóljon? - kérdeztem félve. Ez is olyan lesz, mint a suliban? Hogy osztályzatot kapok rá?
- Nem kell, hogy fájjon a fejed miatta. Már meg van írva. Elolvasod párszor és elmondod a tartalmát szépen a kamerák előtt, holnap a díszpáholyban. Menni fog? - érdeklődött mosolyogva, mintha egyáltalán lenne rá lehetőségem, hogy nemet mondjak.
- Pe-persze - biccentettem határozatlanul. Nem nagy ügy. Csak egész London fog engem bámulni, ha a tv is közvetíti, akkor még pár millióan.
- Hidd el, sokkal nagyobb dolognak tűnik innen nézve, mint majd ott élesben lesz - mondta lazán. - Pikpakk túlesel rajta! Van már néhány év tapasztalatom, higgy nekem! - nézett rám biztatóan. Úgy tűnt ő tényleg nincs kétségbeesve miattam sem. Ez azért valahol az izgalom alatt jó érzéssel töltött el. - Na, kedvesem akkor vegyük át az alapokat! Kövess, kérlek! - mire elindult kifele a hálószobámból, át az "előszobácskámon" (azt hiszem ez találó név) és vissza folyosóra. Sietősen ment, ezért én is megszaporáztam a lépteimet. Polly néni a karórájára pillantott. - Már fél kettő elmúlt, fogytán az időnk! - útközben néha utasításokat egy-egy alkalmazottnak a dekorációval kapcsolatban. Fekete-fehér ruhát és csipkekötényt viselő lányok szaladgáltak fel és alá, kezükben mindenféle takarítóeszközzel. Akadtak piros mellényben és csokornyakkendőben bóklászó urak is. Gondolom most a díszítésben segédkeznek. Nagyon sokan lettek hirtelen. Csupa ismeretlen arc.
- Felség! - kiáltott rá egy vörös hajú, 20 körüli srác. - Nagyon fontos kérdésem lenne.
- Mi lenne az? - fékezett le Polly néni és minden erejét összeszedte, hogy mosolyogjon.
- Hová kívánja ültetni Miss...- nézett rám tanácstalanul.
- Miss Ketterly, Oliver! - segítette ki. - Üljön mellettem.
- Felségedé az asztalfő, Ön mellett pedig két oldalt közvetlenül a Fernandes házaspár kapott helyet. Ha óhajtja áthelyezni őket, megoldjuk valahogy, csak akkor gondban leszünk az Alvarado ikerpárral, akiknek mindenképp az édesanyjuk közelében kell ülniük, mert...- itt elakadt - Nos ismeri őket, igen. Szóval, ha őket arrébb tesszük, az már három fő, és figyelembe kell vennünk még...- darálta Oliver, folyamatosan mutogatva a papíron. Már nem bírtam követni.
- Elég! Jóságos ég! - állította le Polly néni. - Azt hittem, hetekkel ezelőtt elkészültek az ülésrenddel. Mi történt? - kérdezte idegesen.
- Nos, - vakarta meg a tarkóját zavartan - kifelejtettük Miss Ketterlyt - ismerte be kelletlenül. - Röstellem és bocsánatáért esedezem! - szólt. Jesszus milyen nyálas szöveg.
- Nézze, Oliver! - fordultam hozzá. - Szerintem legkisebb gondom is nagyobb jelenleg, mint hogy hova üljek. Tegyenek oda, ahova a legegyszerűbb, bárhol elücsörgök! - biztosítottam és reméltem, hogy ezzel kisegítettem.
Oliver Polly nénire pillantott, mint a végső ítélethozóra.
- Hallotta Miss Ketterlyt, tegyen így! - tapsolt egyet. Az alkalmazott meghajolt, majd szapora léptekkel távozott. - Kezdő! - ingatta a fejét vigyorogva. - Ügyesen jártál el! - pillantott rám. - Irány a bálterem, ha minden igaz, már ott lesz az emberünk! - húzta össze résnyire a szemét sokat tudóan.

A bálterem az előcsarnoktól jobbra, a keleti szárnyban volt található. Majdnem az egészet ez tette ki. Nem volt külön ajtóval, illetve falakkal leválasztva a folyosótól, amin sétáltunk. Sűrűn díszített, széles átjáró volt, alattunk ugyanúgy vörös szőnyeg futott, a falakat aranyszín, virágmintás tapéta fedte. Majd egyszer csak kilyukadtunk a végében.
- Íme, a táncterem! - tárta szét színpadiasan a karját, miközben megpördült a tengelye körül.
- Á, Cedric! - pillantott meg valakit a terem másik végében.
- Polly! - visította a férfi, fülsiketítő hangnemben, miközben felénk kocogott. Ha nem a Cedric nevet hallom, azt hittem volna, hogy egy nővel találkozunk. De nem. Úgy futott akár egy tinilány a plázában, mikor leárazás van. Még a kéztartás is stimmelt. Alakját sok lány megirigyelné: izmos és vékony. Fekete V nyakú felsőt és trapéznadrágot viselt, végig sárga rézvirágokkal díszítve. ABBA-s hatást eredményezett, szinte hallottam a fejemben a Dancing Queent. A nyakába egy narancssárga kendőt kötött, hasonlóan, mint ahogy a stewardessek szokták. Sötét haja, akár Chernek, hullámosan omlott a vállára. Magasabb sarkú cipője miatt léptei kopogtak a parkettán. - Azt hittem már sose hívsz fel, édesem! - forgatta a szemeit hitetlenül, miközben kitárta a karjait.
- Köszönöm, hogy jöttél! - ölelte meg Polly néni. - Biztos vagyok benne, hogy nem a legjobbkor és ezért szeretném, ha ezt - nyújtott felé egy borítékot - eltennéd! Nem szeretnék vitatkozni, igazán idő szűkében vagyunk, ragaszkodom hozzá!
- Polly, aranyom! - szólt Cedric. - Ezt már milliószor megbeszéltük...
- Sss! - némította el. - Kérlek! Szívességet kértem. Ennyi a minimum! - próbálkozott tovább.
- Lehet, hogy te szívességnek hívod, - lépett közelebb "fenyegetően"- de én nálam ezt barátságnak szokás - csettintett. - Úgyhogy nem, nem és nem, nincs apelláta! - pillantott a körmeire. Lakkozott volt. - Sóhajtozz csak, amennyit akarsz, de kitartok a véleményem mellett.
- Ugyanaz a makacs öszvér vagy, mint 10 évvel ezelőtt - jegyezte meg Polly néni.
- Leszek még rosszabb is, ha ezt nem tünteted el innen sürgősen - bökött a borítékra. - Na! - dobta át a haját a válla felett, majd csípőre tette a kezét. - Lássuk, miből élünk! - szólt és megállapodott a tekintete rajtam. - Ő a husi, akit holnapra kell kiokítanom? - nézett végig rajtam tetőtől talpig.
- Én vagyok, igen - helyeseltem. - Susan Ketterly - nyújtottam a kezem kézfogásra. Kézcsókot kaptam.
- Kezdjük is, mert sok dolgunk van, bizony ám! Táncoltál valaha?
- Soha életemben.
- Hm. Először gyere csak közelebb. Így, ni! - fogta meg a kezem, másik kezét pedig a hátamra tette. - A szemkontaktus a legfontosabb. Soha ne a lábadat nézd, az magától is menni fog. Mindig a szem - engedelmesen belenéztem mélyzöld szemeibe. - Szuper! - mosolygott. - Meleg, szomorkás őzikeszemek. Elbűvölő! - vonta le a következtetést, mire elpirultam - Plusz a hosszú lábak - méregetett - Nem lesz itt semmi gond! - mosolygott őszintén.

Nos ez gyönyörű gondolat volt, csak épp nem valósult meg. Délután három óráig megállás nélkül táncoltunk, utána mindkettőnknek hoztak ebédet, amit az egyik még díszítésben lévő padon fogyasztottunk el. Melegszendvicseket ettünk, sok-sok ketchuppal.
- Na ba...sszuskulcs! - finomítottam a káromkodáson, mikor egy adag szósz és pirított hagyma landolt a nadrágomon.
- Született hercegnő - jegyezte meg Cedric. Felé sandítottam, miközben az ujjammal próbáltam eltávolítani a darabkákat. - Vicceltem. Jó lesz ez, most szépen feltöltődünk és folytatjuk is, rendben? - kérdezte és bekapta az utolsó falatot.
- Rendben.
Igyekeztem a legalapvetőbb angolkeringő lépéseket elsajátítani. Más táncot nem is néztünk, mert ez is csak úgy, ahogy sikerült. Cedric finoman úgy fogalmazott, hogy holnapra ez a legfontosabb, mivel lesz a legtöbbet táncolt tánc, így ezt kell megtanulnom "tökéletesen". Szerintem csak nem szerette volna totál elvenni a kedvem. Merthogy rengeteg táncstílus ismert ebben az elit körben, így mindig változatos a zene is, hogy minél sokrétűbb legyen a program. Lesz rocky, salsa, tangó és mambó is.
Délután öt órára eljutottam egy olyan szintre, hogy Cedric szerint, ha egy erős partnert fogok ki, aki jól vezet, akkor elboldogulok. Nem ez a legmegnyugtatóbb, amit valaha hallottam és nem is ilyesfajta visszajelzést szeretek kapni a munkámra, de a jelen helyzetben őszintén csodálom, hogy legalább idáig sikerült.
Öt után megkaptam a kész beszédemet, amit átolvastam háromszor-négyszer és már körülbelülre el tudtam mondani magamtól is. Polly megnyugtatott, hogy megfelel.
Ezután visszamentünk a bálterembe, ahol szemügyre vettem az étkészletet. Sok-sok kanál, villa és kés egymás mellé pakolva. "A lényeg, hogy a legkülsőktől a legbelsők felé haladj!"- hangzott a tanács. Jó, ez azt hiszem menni fog, voltam már puccos étteremben, ott is éppen így tettem.
- Susan, hajolj meg, kérlek! - szólt váratlanul miközben én a tányérral szembe fektetett desszertvillát méregettem. - Tudod, mint egy hercegnő - mondta, miközben könnyedén meghajolt egy aprót. - Ahogy Cedric-kel is tanultad a keringőnél.
Felidéztem a tanult mozdulatot és bemutattam.
- Szép! - dicsérte meg. - A tartásod most kifogástalan, de észrevettem, néha kissé görnyedsz. Ezt is orvosolni tudjuk. Shirley, legyen szíves! - szólt oda egy fiatal, vörös lánynak, aki azonnal mellette termett egy fűzővel a kezében. - Régi barátunk a jó öreg fűző. Mai napig tökéletes erre a célra - állapította meg a finom, selyemmel bevont darabot méregetve. - Gyere, Susan! Ideje beöltözni!
- Mármint most? - pillantottam álmosan a telefonomra, ami este fél hetet mutatott.
- Most, igen! Mindjárt kész vagyunk!
- Én már teljesen kész vagyok! - jegyeztem meg frappánsan, mire kissé elhúztam a számat, hogy vajon ezzel a beszólással túllőttem-e a célon. Polly néni figyelmen kívül hagyta.
Visszakísért a lakosztályomhoz, ahol a kapcsolóval kinyitotta a titkos kis gardróbszobácskámat. Végre tüzetesebben is megnézhettem. Beépített szekrényekben rengeteg csilivili ékszer: gyűrűk, fülbevalók, nyakláncok, tiarák(!). Mind a McCullum, illetve Kirke család hagyatéka. Elképzelni se mertem a számokat, ami az értéküket jelentheti.
Felpróbáltam a fűzőt, és egy jó nehéz alsószoknyát és a magassarkú cipőt, amiben holnap táncolni fogok. Ebben szerelésben még fél órát gyakorlatoztam Cedric-kel, aki természetesen megjegyezte, hogy "kissé alulöltözött" vagyok.
- Na, de Cedric! - szólt rá Polly néni. - A ruha még átalakítás és kicsinosítás alatt áll, hogy pontosan passzoljon a hercegnőre! - Úristen, most rólam beszél! Még egy darabig fel fogom kapni a fejemet erre a titulusra.
- Ez esetben, - fordult felém Cedric miközben megpörgetett a zene üzemére - Susan, egészen érdekesen, már-már hihetetlenül festesz ezzel a szereléssel! A "legfigyelemreméltóbb" vagy! - rajzolt idézőjeleket a levegőbe, amíg köröztem körülötte.
- Te pedig a legőszintébb! - nevettem fel.
Mikor mindez befejeződött megvacsoráztam anyával, egy kis félreeső helyen a konyha közelében, a földszinten. Egész nap a költöztetőkkel egyeztetett és nonstop ki - és bepakolt. Dobozból, dobozba. Mindketten teljesen le voltunk szívva, így kifejezetten jólesett, hogy kicsit leültünk és megkajáltunk.

Fogkefével a számban sétálgattam fel-alá a szobámban, már pizsamában, mikor bekopogott a nagynéném.
- Látom, lefekvéshez készülődsz. Nagyon helyes, pihend is ki magad! Nagy nap lesz a holnap! - Ahogy ezt kimondta végigfutott a hátamon a hideg. - Ne gondold túl! Lesz, ami lesz, rendben? - érintette meg a vállamat.
Válaszként bólintottam egyet, mert a fogkefe a számban nem sok más lehetőséget hagyott.
Bemásztam a még ismeretlen ágyamba, kényelmesen elhelyezkedtem és bámultam a sötétséget. Izgalom, újdonság iránti kíváncsiság és félelem rettenetes keverékét éreztem magamban felgyülemleni. Édes jó istenem, mire vállalkoztam! Remélem nem szúrom el új életem első nagy eseményét! Szinte vacogtam a takaró alatt, pedig egyáltalán nem volt hideg a helyiség. A hanyagul a földön hagyott dobozaimból előkotortam a fejhallgatómat és feltettem. Csak valamikor késő éjjel tudtam végre elaludni. Halvány lila gőzöm sincs, hányszor hallgattam meg Man In The Mirrort. Éljen az új élet...