I am the Queen 👑 /Átírás alatt/

6. fejezet

Szombat éjjel sem aludtam sokat. "Vajon jól döntök? Képes vagyok arra, hogy ezt véghez vigyem?" Ilyen és ehhez hasonló kérdések cikáztak az agyamban. Amennyire merészen kijelentettem, annyira voltam bizonytalan. Mi van, ha csak a pillanat hevében lelkesedtem be? Nem, még mindig az voltam, ez hülyeség. Osztom az elvet, miszerint az első megérzés, mindig a leghelyesebb döntés. Ha túl sokat agyalunk rajta se lesz könnyebb, sőt talán csak egyre nehezebb, és annyival se lennénk előrébb, mint most. Igen. 1:55 van. Már rég aludnom kellene, ám a testem olyan szinten reagál az izgalomra, hogy nincs könnyű dolgom. Ha betakarózok, kiver a víz, ha csak a lábujjamat is kidugom alóla, reszketek akár a nyárfalevél. Valamikor nagyon késő éjjel fáradtam bele ebbe a játékba és, belezuhantam az álomba.
Másnap Apollonia felvette a kapcsolatot anyával. Majdnem egy órán át telefonáltak. Végig görcsbe rándult gyomorral hallgattam. Az elején még a konyhapultnak támaszkodva, feszülten figyeltem és tátogtam anyának, hogy kiszedjem belőle, hol tart a beszélgetés. Ő ezt lerendezte azzal, hogy minden alkalommal feltartotta a mutatóujját, jelezve, hogy mennyire elfoglalt, nem ér rá most velem társalogni. Így kénytelen voltam feladni. Duzzogva átsétáltam a nappaliba és a kanapén ücsörögve hallgattam, az egyre távolodó anyát, aki közben átsétált a hálószobájába, hogy tárgyalgatás közben port is törölgessen. Mint egy reményvesztett katona a frontvonalon, dőlten hanyatt a kanapén és vártam, hogy végre beavatott legyek. Valószínűnek tartom, hogy megtalálták a közös hangot, mert anya 15 perc elteltével már nevetgélt. Örültem neki, de csak vártam, vártam és már tényleg pattanásig feszültek az idegeim. Reggelire is csak azért ettem meg egy tál müzlit, mert tudtam, hogy szüksége van a szervezetemnek némi energiára, hogy pótolja azt, amit már így is elvett. Nem esett jól. Sőt...Kezdem azt hinni, hogy eddig tartott ki. A Cattől kapott, végtelen jel medálos, rózsaszín barátságkarkötőm minden létező porcikáját megvizsgáltam. Nyolcszázszor egymás után. Kinyílt a háló ajtó. Úgy pattantam fel a szófáról, hogy bele is szédültem.
- Na? Megbeszéltétek a részleteket? Mit mondott? Min nevettél? - bombáztam anyát a kérdéseimmel, közben lélegezni is elfelejtettem.
- Vegyél egy levegőt! - mosolygott hitetlenkedve. - Igen, megbeszéltük a dolgokat. Át is ugrik 11 órára, hogy személyesen folytassuk a beszélgetést.
- Most? Mármint ma? - kérdeztem ledöbbenten. Ilyen gyorsan?
- Igen, fél óra múlva - helyeselt. - Azt mondja, már ma megkezdhetjük a költözést a Buckingham-palotába. Fontolgattam már egy ideje az elköltözést, de eddig...
- Várj! - kiáltottam. - Ha elvállalom, a palotában fogunk lakni? - tátottam el a számat.
- Igen, ott. Nem tetszik? - csodálkozott el.
- Hűha! De, tetszik! Nagyon is! Csak...Ez hihetetlen - mosolyogtam. - Lesz ám környezetváltozás.

Apollonia Kirke pontos volt. Éppen olyan, amilyen egy igazi királynő. Nem mintha találkoztam volna korábban egyel is, pusztán mindig pontosnak képzeltem el őket. Két hatalmas, hófehér limuzin parkolt le a házunk előtt. Az ablakból figyeltem vajon, melyikből száll majd ki ő. Az első kocsiból egy elég jó fizikumú fickó kászálódott ki és gyors, szinte villám léptekkel a hátsó ajtóhoz igyekezett, majd kinyitotta. Kezet nyújtott a hölgynek, aki sötét, virágmintás ruhát és napszemüveget viselt, fejét sállal kötötte át. Azon gondolkoztam,  miért két autóval érkezett. Megszólalt a csengő. Lerohantam a lépcsőn. Anya az előszoba tükrében gyorsan ellenőrizte a tükörképét. Megigazította mogyoróbarna haját, ami az enyémmel ellentétben szögegyenesen omlott a vállára. Csinos volt, mint általában. Egy krémszínű kötött ruhát viselt, aminek magas nyaka volt. Szép kis ezüst lánc lógott a nyakában, amit a nagyiéktól kapott a negyvenedik születésnapjára. Gyakran viselte. A medálja egy egyszerű kis szívecske, apró gyémántokból kirakva. Lepillantottam magamra: fekete farmert és egy citromsárga denevér ujjú pólót viseltem. A hajam nem volt frissen mosott, ezért szoros copfba fogtam. Sminket, mint ahogy máskor sem, ez alkalommal sem tettem fel. Néha elgondolkozok azon, hogy lehetek ennyire más, mint az anyám. Ő tényleg egy tipikus csajos lány. Én meg...Nem volt több időm ezen filózni. Anya ajtót nyitott.
- Jó reggel kívánok! - üdvözölte anya.
- Jó reggelt! - köszöntem én is.
- Szépséges, jó reggelt kívánok, drágáim! - mosolygott ránk szélesen. Ejha, de vidám valaki. Levette a szemüvegét, majd kecsesen letekerte a sálját és finoman megigazította rövid, vörösesbarna haját. A levetett holmit átnyújtotta átnyújtotta a férfinak, aki mögötte állt, teljesen mozdulatlanul. Meg pislogni se láttam.
- Megkínálhatom egy kávéval? - érdeklődött anya és beljebb tessékelte a vendéget.
- Igazán kedves, köszönöm! - mosolygott rá és helyet foglalt a konyhaasztalnál. Anya az öltönyös férfihoz is odalépett, aki még mindig egy helyben, némán ácsorgott. Felajánlott egy helyet számára is, de ő kurtán visszautasította.
Apollonia engem kezdett fürkészni. Egy idő után kezdett kellemetlenné válni, ezért megköszörültem a torkom és megtörtem a csendet.
- Tisztázódtak a fejemben a dolgok. Gondolkoztam és arra jutottam, hogy, ha ön szerint is elég alkalmas lennék erre a feladatra, akkor...- tűrtem zavartan a fülem mögé egy hajtincset, ami kilógott a copfomból.
- Tegezz nyugodtan drágám! Rokonok vagyunk. Hívj Polly néninek! - nyúlt át az asztalon és megszorította a kezem. Ez egészen váratlanul ért, de kedves gesztus volt. - Folytasd csak! - biztatott és anyára mosolygott, aki kávét és aprósüteményt helyezett az asztalra, majd leült közénk.
- Szóval, ha...Szerinted is alkalmas lennék rá, - kissé nehezemre esett letegezni - akkor elvállalom a feladatot. Nem szeretnék elmenekülni, úgy ahogy apám tette.
- Susan, ez csodálatos! Ennyit kellett hallanom. Nagyon jólelkű és megfontolt lány vagy. Előbbit a parkbeli, teljesen emberi reakciódból, utóbbit a telefonhívás közbeni kétségeidből állapítottam meg - apró vigyor jelent meg az arcán. - Ha nincs ellenedre, a legszükségesebb holmijaidat már most összepakolhatod és be is költözhetsz a saját lakrészedbe.
- Hű! Ilyen gyorsan megoldható? - döbbent meg anya.
- Természetesen. Készen áll minden - kortyolt bele a csészéjében. Nem emelte fel a kisujját, mint ahogy a legtöbb bugyuta filmben szokták. - Addig anyukáddal, mint törvényes képviselőddel elintéznénk néhány dolgot.
- Persze - helyeselt anya. - Menj fel Susan, pakolj be! - nézett rám anya lelkesen. Azt hiszem ő teljes áldását adta a dologra. Tudom, hogy még mindig ostorozza magát a múlt miatt. Jól ismerem. Sosem mutatja ki, csak annak, aki közel áll hozzá. Volt néhány férfi az életében apa után, de senki mellett nem maradt tovább néhány hónapnál. Nem mer kockáztatni, megállapodni. Boldogtalan, már hosszú ideje. Persze, itt vagyok neki, a "legnagyobb kincse", ám nyilvánvaló, hogy nem csak rám lenne szüksége. Mindenkinek vannak igényei. Még ha olyan remekül is tudja palástolni, én az álarca mögé látok. Szüksége van a változásra, új környezetre, új emberekre. És ha valami, hát ez a mosoly többet jelentett nekem mindennél. Őszinte volt és szívből jövő. Hirtelen erőt nyertem belőle. Anya boldogsága az egyik legfontosabb számomra.
- Első alkalommal, csupán egy kevés hétköznapi ruhára lesz szükséged. Minden mást biztosítunk, az összepakolásban pedig a legmegbízhatóbb embereim segítenek - biccentett egy aprót, a még mindig az előszobánkban szobrozó ember felé. - Még volna egy említendő dolog - pillantott rám kissé gondterhelten. A kávéscsészét letette maga elé, mindkét kezét az ölébe ejtette, miközben nagyot sóhajtott. - Holnap, azaz vasárnap ünnepeljük a függetlenség napját - kezdte. Az egyik legnagyobb ünnep egész Angliában. Hatalmas felvonulásokat rendeznek, emberek ezrei és még többen. Nemzetszín zászlók, ujjongó kicsik és nagyok. Az iskolában is megemlékezünk róla. Tavaly a mi osztályunknak kellett egy ehhez kapcsolódó előadást kitalálni, és persze megszervezni. Én az egyik hullát alakítottam. A rajztanárom leszidott, amiért "ily módon becsmérelni mertem, egy harcban elesett, hazájáért küzdő brit katona" szerepét. Megesküdtem neki, hogy nem állt szándékomban lealacsonyítani senkit és semmit. Ez a nemzeti összetartás, az összetartozás jelképe. Rengeteg helyen tűzijátékot lőnek fel, óriási a nyüzsgés országszerte.
- Az idei alkalommal úgy határoztam, hogy meghívom a környező országokból a legkedvesebb szövetségeseimet és barátaimat: királyokat, hercegeket, grófokat. A nagy többség örömmel fogadta a meghívást és szívesen tiszteletét tenné az országunk előtt.
- Jól érzékelem, hogy oda szeretne kilyukadni, hogy, ha ezt bevállalom, úgy én is hivatalos vagyok már erre az eseményre? Mármint részt kell vennem rajta? Holnap? - kérdeztem nagyot nyelve, kizökkenve a nyugalmi állapotból.
- Úgy látom gyors a felfogásod - konstatálta és résnyire húzta a szemeit. - Ez tetszik - kortyolt bele a csészéjébe. - Igen, te is részt veszel rajta. Remek alkalom lesz megmutatni a világnak.
- Hú! - bámultam magam elé. Rögtön másnap akció? Kicsikét felpörögnek az események.  J..Jó. Csapjunk a közepébe! - bokszoltam magam mellé a levegőbe színlelt vigyorral. Anyára, aki egy feltartott hüvelykujjal jelezte, hogy áldását adja a döntésemre.
- Most pedig menj pakolni, Megannel van még egy kis dolgunk.
Felkullogtam a lépcsőn, elővettem a kis fekete bőröndömet a szekrényemből és belepakoltam találomra pár ruhát, meg olyanokat, mint fogkefe, fésű és hajszárító. Biztos ezekből is akad egy palotában, de nem akartam teljesen üres kézzel elindulni. Lentről néha nevetés hallatszott. Elmosolyodtam.

Szerencsétlenül lecipeltem a bőröndömet a csigalépcsőn. "Csak ne taknyoljak el egy királynő előtt!" - imádkoztam minden egyes lépcsőfoknál. "Még három, gyerünk! Huh!"
- Kérem, kisasszony! - vette ki a kezemből Mr. Szobor.
- Köszönöm!
- Csodás! - pattant fel Apollonia az asztaltól és összecsapta a tenyereit. - Úgy látom készen is állunk. Átbeszéltünk mindent anyukáddal - nézett anyára és átadta neki a szót.
- Suzy, menj csak előre Pollyval! Készülj a holnapra - kacsintott. - Én elkezdem, most a pakolást, utána megyek. Később pedig visszajövünk és együtt folytatjuk, oké? - nézett rám fellelkesülve. Szerettem így látni. Jelen pillanatban ő a legnagyobb motivációm.
Biccentettem, mindeközben Polly néni már az ajtó felé tessékelt.
- Megan, rögtön küldöm a felmentősereget! Amint hazaérek jönnek is a költöztetők - búcsúzott a nagynéném. -  A viszontlátásra!
- Viszontlátásra! - integetett anya utánunk.
- Szia, anya! - köszöntem el én is, ahogy kiléptem az ajtón.
A ház előtt a két bámulatos járgány parkolt. Az elöl álló járműnek támaszkodva, a fürge lábú fickó ácsorgott. Nem lehet több harmincnál. Sofőr sapkája elferdülve pihent a fején, bizonyára a nagy kapkodás miatt. Amint megpillantotta a házból kilépő Polly nénit, felegyenesedett, zsebre dugta telefonját és megigazította kalapját!
- Felség, készen állunk az elindulásra! - jelentette, akár egy katonatiszt.
- Köszönöm, Lionel! - biccentett felé a nagynéném. - Susan, az úr Lionel a sofőröm.
- Kisasszony! - érintette meg kalapja elejét Lionel. Rámosolyogtam. Polly néni a második autóhoz lépett. Emellett is  várakoztak. Egy középkorú, jó kiállású férfi. Legalább akkora, mint aki megmotozott a parkban, ha nem nagyobb. Nyeltem egyet, miközben felvezettem a tekintetem egészen az arcáig. Sötétkék, szigorú szempár, hegyes orr. Sötét haj, enyhén kopaszodik. Negyven és ötven közöttinek saccolnám. Kalapját a hóna alatt tartogatta.
- Az úr Joe Roberts, a személyi testőröd, illetve sofőröd - mutatta be nekem a nagynéném.
- Örvendek, kisasszony! - hajolt le Joe, és kézcsókot adott. Váratlanul ért az üdvözlési forma, azt hiszem el is pirultam közben. Még sosem kaptam kézcsókot azelőtt.
- Én is örvendek, Joe! - válaszoltam a lehető legilledelmesebben.
- Kérem! - nyitotta ki nekem a kocsi ajtaját. Engedelmesen beszálltam. Hatalmas ez az autó. Majdnem dobtam egy hátast a beszállást követően. Az egész sötétített, két-két ülés található az utastérben, egymással szemben. Akkora placc van köztük, hogy akár sokkal több, mint 4 személy szállítására is alkalmas lenne. A székek rózsaszín bőrrel vannak bevonva, a fala végig neonszín LED csíkokkal díszítve, aminek a színe egy távirányító segítségével állítható. Most pinken világított, passzolva a székekhez. Bal oldalt minibár hűtők pezsgős poharakkal és további evőeszközökkel ellátva. Jobb oldalon egy öreg tv készülék kapott helyet, körülötte apró díszrózsák. Helyet foglaltam a menetiránnyal szemben lévő bal oldalon és csak ámultam és bámultam. Joe beült a volán mögé és leengedte az üveglapot, ami elválasztotta egymástól a vezető- és az utasteret.
- Kisasszony kérem, üljön át a jobb oldalra! A védencnek minden esetben a testőr mögött kell ülnie. Így tudom a leghatékonyabban a védelmet biztosítani - szólított fel.
- Ó, rendben! - kapcsoltam ki magam gyorsan, szégyenkezve átültem a jobb oldalra.
- Ha filmet szeretne nézni, szóljon nekem. Egy gombnyomással lenyitom a televíziót - nézett rám a visszapillantón keresztül.
- Ó, szóval ez az aranyos picike itt nem működik? - biggyesztettem le a számat. Olyan helyes kis darab.
- Nem, kisasszony - vigyorodott el Joe a tudatlanságomon. - Esetleg tehetek be bármilyen zenét? - érdeklődött.
- Igen - lelkesültem fel. - Bon Jovitól a Livin' On A Prayert, kérem szépen! - vigyorogtam rá. Olyan izgatott voltam, muszáj volt valami jó kis dinamikus dallamot hallanom.
- Kiváló választás, kisasszony! - biccentett elismerően, miközben sebességbe kapcsolt és ráhajtott az útra. Dübörgő rockot hallgatva indultunk el a másik autót követve.