I am the Queen 👑 /Átírás alatt/

7. fejezet

Egy tizenöt perces kis utazást követve, megpillantottam a sötétített ablakok mögül a lenyűgöző, klasszicista stílusú építményt. Tetején büszkén az Egyesül Királyság zászlaja. Az emberek nap mint nap elhaladnak előtte, megcsodálják, pózolnak az őrökkel, van aki szívatja is őket. Szegények.
Joe elhajtott a főbejárat mellett. Aztán magyarázatként megszólalt:
- Az esetek kilencvenkilenc százalékában nem a főkaput használjuk. Ezzel elkerüljük a nagyobb feltűnést.
Logikus. Nem hiszem, hogy bárki is örülne neki, ha folyton, amint elhagyja a lakhelyét az emberek rögtön teóriákat kezdenék gyártani arról, hogy vajon hová mehet, mit csinálhat.
Joe lefordult az épület mellett jobbra.
- Ezért, - vette be a kanyart - helyette inkább itt megyünk be.
Körülbelül a betonkerítés kétharmadáig ment, majd belehajtott...A kerítésbe. Legalábbis egy kívülállónak úgy tűnt volna. Valójában egy garázsajtó nyílt fel. Erre nem is járnak emberek, mivel nincs erre semmi és ki van téve a behajtani tilos tábla mind a két oldalra. Okos megoldás és az átlagembernek nem is tűnik fel, hisz mindenki a főkapuval van elfoglalva. A garázsajtó lecsukódott. Joe a kezébe vett egy távirányítót és megnyomott rajta egy gombot. Az előttünk elterülő föld... Megnyílt.
- Ejha! - csodálkoztam el a látottakon.
- Mint egy csapóajtó - gázt adott és legurultunk a föld alá.
- Elképesztő!
- Az ám. Most az előkert alatt vagyunk, ahol a díszpáholy is található. Ez az amit láthat a televízióban, őfelsége itt tartja többek között a nyilvános bejelentéseket, illetve megemlékezéseket. Ami mögötte van - egy újabb ajtót nyitott le, amin most felfele hajtottunk - az a tömegnek láthatatlan - szólt miközben újra kihajtottunk a napfénybe. Na jó, el kell ismerni, nem gyenge ez a kivitelezési módszer. Szóval, amit a tömeg lát, az csupán egy "báb". Ugyan a palota része, de nem maga a rezidencia.
Apró kavicsokkal burkolt úton hajtottunk. Két oldalt két picike szökőkút ölelte körül a széles járdát. A kocsi leparkolt, ahol véget ért az út. Joe ajtót nyitott és kisegített. Virágültetvények hosszú sorával, főleg tulipánokkal, tökéletes, gömb alakra formált puszpáng bokrokkal és frissen vágott fűvel találtam szembe magam. A kerítés mellett álltak a bokrok, majd beljebb a virágok. Egész a palota kapujáig futottak sorban egymás mögött, szabályos elrendezésben. Nem tudtam megszámolni, hogy hány kertész munkálkodott éppen rajta. Jól belátható volt az egész, bújócskázásra nem éppen a legalkalmasabb terület. Ezen sokat javított a tulipánok sokszínűsége. Már-már hallottam, ahogy kérlelnek, hogy nézzek ide is meg oda is.
Megpillantottam Polly nénit és odasétáltam hozzá, Joe-val a nyomomban.
- Gyönyörű a kert! - dicsértem meg.
- Az bizony, drágám, de várj csak, mert a java még most jön! - vigyorgott, úgy, mint aki nagyon is élvezi, hogy ő már tudja mi következik, én azonban még nem. Fürge léptekkel sétáltunk a kikövezett, széles járdán. A kertben munkálkodó emberek többsége biccentett felém, egy fiatalabb kisgyerek még integetett is. Mosolyogtam rájuk és visszaintegettem. Hamar a palota bejáratánál találtam magam. Az fejem felett elterülő fehér márvány boltív és a hatalmas tartó oszlopok alatt, úgy éreztem magam, mint egy kisegér az elefánt lábai alatt. Ha fel akartam nézni a legtetejére, kénytelen voltam egészen hátrahajtani a fejemet. Kinyílt az ajtó és újabb szenzációs látványban volt részem.
- Ez a hall, kedvesem! Itt lesz majd az összes cipőd, kabátod, sapkád, sálad és ami csak akkor szükséges, ha kilépsz az utcára. Ez a szekrény tökéletes is lesz - mutatott az egyik antik darabra a fel mellett.
Az egész helyiség vörös, bársonyszőnyeggel volt borítva. A fehér falakon arany színű virágos díszítés kúszott fel, egészen a mennyezetig, akár az indák, csak annál sokkal csinosabb. Középen kis asztalka állt. Néhány csendéletet ábrázoló kép díszelgett a falon, sőt az ajtóval szemben egy kandalló is állt, rajta kis gyertyatartókkal. Otthonos volt.
- Nahát! - fordultam körbe. - Egyáltalán nem így képzeltem el - csúszott ki a számon, és már meg is bántam, hogy kimondtam. Olyan hülyén fogalmaztam. - Úgy értem, - ráztam meg a fejem - ez sokkal szebb, mint amilyennek elképzeltem.
- Milyen értelemben? - érdeklődött a nagynéném.
- Úgy képzeletem, hogy minden egyhangú, hófehér, semmihez sem lehet érni és nincs a helyiségnek egy... - torpantam meg, hogy megválogassam a szavaimat.
- Nincs micsoda? - somolygott gyanakodva. - Lelke? - találta ki a mondatom végét.
- Igen, mármint...- ráncoltam össze a homlokom, azon, hogy hogy mondhatok ilyet egy királynőnek.
- Csak nyugodtan mondd, amit gondolsz! Nem sértődök meg. A legtöbb ember pontosan így gondolná, ahogyan te is, teljesen érthető feltételezés - ismerte el. - Azonban nem ez az igazi énem - mosolygott rám. - Nyugodtan beszélj őszintén velem! Ne feszélyezzen a titulusom! Hisz egy család vagyunk - emlékeztetett és kis szomorúságot fedeztem fel a szemében. Ó, én hülye! Biztosan mindenki megjátssza magát előtte, ahogyan én is tettem. Biztos elege lehet belőle.
- Köszönöm, Polly néni! - mosolyogtam rá. Furcsa volt így nevezni, meg egyáltalán tegeződni, de megkért rá, tehát megtettem. Nem vagyok benne biztos, de egy egészen picike pillanatra mintha elérzékenyült volna. Épphogy csak megcsillant a szemében.
- Nos, akkor irány a lakosztályod! - váltott témát és határozottan az egyik lépcső fele vette az irányt.
- A micsodám? - kerekedett el a szemem, mint már sok más alkalommal az utóbbi napokban. Esküszöm, most már hívjanak simán "Susan a csodálkozónak".
- A lakosztályod. Egy hercegnőnek saját lakosztály jár - kacsintott. Húha! Azt hiszem egy királynő nem sokszor csinál így, ezért ezt megtiszteltetésnek veszem. Fent van a második emeleten, gyere! - intett a karjával. Egy keskenyebb lépcsőn indult meg felfelé. Minden egyes lépcsőfok ugyanazzal a vörös, bársonyszőnyeggel volt borítva, a falon pedig tovább futottak fel mellettünk az arany levélkék és virágok. - Két emelet van, földszint, illetve az alagsor. Közel 800 szoba található az egész épületben, így most csak nagy vonalakban kívánom megmutatni neked. Remélem megfelel így? - érdeklődött séta közben felém pillantva.
- Természetesen - biccentettem határozottan. Nem terveztem nekiállni reklamálni, hogy márpedig én mind a hetvenhétezer négyzetmétert (ezt rajzóráról jegyeztem meg) végig akarom járni. A lépcsőn felérve egy folyosóra lyukadtunk ki. A mennyezetre hatalmas kristály csillárokat függesztettek. Mindkét irányba elnéztem, de a végét nem láttam. Végtelennek tűnt.
- Ez az első emeleti főfolyosó. Minden harmincadik méteren áll egy kandalló. Természetesen nem kizárólag ezekkel biztosítják a fűtést, de persze ezek is használatban vannak. Itt találhatóak a vendégszobák, ez a legfontosabb, amiről első körben tudnod kell. A falakon végig a felmenőink portéi láthatóak, mint például II. Leonard - tudatta velem az infókat és pedig bőszen bólogattam és próbáltam minél jobban koncentrálni. - Menjünk is tovább! - mutatott balra és elindult az útvesztőben. A falakról valóban többségében karót nyelt sznob népség bámult rám gőgösen, szinte úgy éreztem, hogy a farmerem és a sneakerem nem tetszik nekik. Egy kívülálló voltam a sok cicomás dáma között.
- Te sem vagy elragadtatva a képektől, igaz? - kérdezte hirtelen Polly néni. Tágra nyitottam a szemem.
- N...Nem. Őszintén szólva - túrtam bele a hajamba - félelmetesek. Nagyok és úgy érzem, engem bámulnak - ismertem be.
- Pontosan ezért rakattam őket ide. A második emeleten vannak a freskóink. Ők az igazi büszkeségem. Mind eredeti, több száz olasz festő dolgozott rajtuk éveken keresztül, még annak idején az 1700-as években. Cseppet sem félelmetesek - nyugtatott meg. - De mindjárt felérünk és megszemléled te magad. Jut eszembe! - kapott a homlokához. - Minden fordulóban egyenruhás, fegyverrel felszerelkezett őrök állnak, gondolom észrevetted - nem, egyébként fel se tűnt. Pocsék megfigyelő vagyok. - Nem beszélhetnek senkivel sem munkaidőben. Ez alól a kivételt te, Joe, a parancsnok és én képezzük. Kizárólag nekünk válaszolhatnak. Ó, itt most balra! - mutatott egy újabb keskenyebb lépcsősor felé. Csúcs! Ezt nevezem hatalomnak. Hahaha, ördögi nevetés. Alig várom, hogy olyanokat mondhassak mint "őrség, el a betolakodóval" meg " tömlöcbe vele". Jó, ez utóbbi talán túlzás, mázli is, hogy ezeket csak a saját fejemben hallom. Úgy elkalandoztam, hogy már képtelen lettem volna visszatalálni a hallba. Csak mentem amerre a lábam vitt. Igazából már elvesztem rég, még valamikor a gyertyatartók bámulása és a márvány párkányok és falak tapogatása közben.
Felértünk a lépcsőn, mind ahányan voltunk. Szorosan mögöttünk a testőreink, az itteni személyzet néhány tagja és néhány hordár az első bőröndjeimmel.
Ez a folyosó is épp olyan volt, mint az alatta egy emelettel elterülő, azzal a különbséggel, hogy a falakat szinte végig tükrök borították.
- Ejha! Egy tükörterem - fordultam körbe.
Polly néni kuncogott.
- Van olyanunk is. Ez csupán a második emeleti főfolyosó. A tükörnek térnövelő hatása van, ezt szerettem volna kihasználni - magyarázta mosolyogva.
- Hát sikerült - ismertem el. Sokkal nagyobbnak hatott, mint az előző. Minden tükör porcelánkeretben foglalt helyet, melyen szintén arany minták domináltak. Felpillantottam a mennyezetre. Színek pompás világa mosolygott le rám. Valóban, százszor szebb látvány, mint az előbb. Kövér angyalkák, hárfával a kezükben pillantottak le rám, akik a felhők között táncoltak. Több ezren is lehettek. Néha szivárvány minta is kirajzolódott. Annyira magasan volt a mennyezet, hogy majd' kitört a nyakam úgy néztem felfelé. Egy bal kanyar, egy jobb kanyar, majd még egy jobb kanyar után egy gyönyörű fehér ajtó előtt álltam. Hercegnői lakosztály - díszelgett rajta a gravírozott felirat. Egy lakosztály. A kilincsre pillantottam. Arany színe volt. Meg merem kockáztatni, hogy valódi arany is lehet.
Két oldalán két őr állt, akik az érkezésre szó nélkül kinyitották a kétszárnyú ajtót. Fény szűrődött ki. Hirtelen összeszűkült a pupillám. Pár másodpercig igyekeztem erősen koncentrálni, hogy kitisztuljon a látóterem. Nos, azt hittem a hallucinálok.
- Még nincs egészen kész, ez nem a végleges verzió! Csak nemrég kezdődtek a felújítások, tudod a nyugati szárnyat régóta nem használta már senki, így még eltart egy kis ideig amíg...- fontoskodott Polly néni.
- Ez...Tökéletes - suttogtam magam elé a levegőbe és alig tudtam kinyögni a szavakat.
Szó szerint elakadt a lélegzetem.
- Jól van, kisasszony? - fürkészett Joe aggódva. Biztos az ábrázatom sem titkolta a gondolataim.
- Nem - suttogtam kábán. Aztán realizáltam, hogy ezt nem csak a fejemben mondtam ki. - Illetve igen, köszönöm - biccentettem rá. - Csak még soha nem láttam ehhez foghatót! Ez majdnem akkora, mint a házunk.
- Ez még nem is a teljes - vigyorgott a nagynéném.
- Hogyan? - döbbentem le teljesen, mire a jelenlévők nagy része nevetésben tört ki. Itt álltam egy hatalmas ajtóban, márvány padlózaton. A falak világos rózsaszínre voltak mázolva, még érezni lehetett a száradó festék illatát. Velem szemben hatalmas franciaablakok mutatták a látványt a kertre. A függönyök (színben a falhoz passzolók) egészen a földig lógtak le, kis szalagokkal összekötve szemmagasságban. Olyasmi hatást keltett, mint egy középkori bálterem. Vagyis én így képzelnék el egyet. A szoba közepén állt egy heverő, a falak mentén könyvespolcok, roskadásig pakolva könyvvel. Az egyik sarokban egy kis teázós asztalka két székkel. Ezzel szemben a másikban egy párizs mintás babzsák. Az én kis babzsákom, ami ezek szerint már rekord sebességgel már ide is érkezett. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy ezt mégis mi követheti.
- Csak figyelj! - húzta ki magát a nagynéném. Jobbra sétált a könyves polcok mellé. Egy másik hófehér ajtót nyitott ki. Alacsonyabb volt mint, az előző, de még így is majdnem kétszer átfértem volna alatta.
Ha lehetséges, az előbbinél is nagyobb sokkot kaptam. Egy teljesen külön hálószoba. Egy saját franciaággyal. Rengeteg apró díszpárnával volt ellátva. Volt köztük kisebb is, nagyobb is, volt ami szőrös volt ami inkább bársonyszerű, így ránézésre. Az ágynemű apró rózsákkal díszítve. Igazi angol hatás. Úgy nézett ki, mint ahogy egy hotelszobában. Sose tudtam otthon ilyen hatást elérni, akárhogy is rendeztem a párnákat.
- Anyám, mekkora! - szaladt ki a számon.
- Mondtam én, hogy várd ki a végét - vigyorgott. - Ott egy fésülködő asztalka, még néhány ülőalkalmatosság - mutatott a kis puffokra. Már most imádtam mindet. - Az ágy alá ezt a fehér szőnyeget választottam, ha nem tetszik kicserélhető.
- Imádom - vigyorogtam. - És milyen pihepuha - hajoltam le hozzá és megsimogattam.
- Akkor rendben. Következik az utolsó állomás! - fokozta tovább. - Christina a távirányítókat, legyen szíves! - kérte, mire egy fiatal szobalány sietett hozzá!
Egy gombnyomásra bal oldalt az ágyam mellett megnyílt a fal és lassan húzódott félre rajta a hatalmas tükörrel együtt.
- Beépített gardróbszoba. Ide kerül majd az összes ruhád, illetve már itt van néhány általam választott darab is.
- Néhány? - kérdeztem vissza a ruhatömeget megpillantva.
- Ez csak pár apróság - legyintett. Úgy látszik a gazdag népeknél ez így szokás. Legyintenek, miközben a szoba akkora mint a Mikulás gyára. Színes csecsebecsék, fényes báli - és hétköznapi ruhák voltak felakasztva mindenhová. - Alul találhatók a lábbelik, a szekrényekben. Egy szinttel feljebb mindenféle ruha. Később megmutatom részletesen az ékszerekkel együtt. Most egyelőre ennyi! - nyomta meg a gombot újra és az egész eltűnt a falam mögött, most megint magamat láttam a tükörben.
- I. Susan Elisabeth Abigel McCullum Ketterly - szólított meg kissé színpadiasan Polly néni. Ez a név! Nem fogom megszokni. Remélem nem kell sűrűn így használni majd. - Lássuk, hogyan faragok belőled egy nap alatt hercegnőt! - tette csípőre a kezét, úgy, mint aki nem retten meg, bármilyen kihívás álljon is előtte.