Marvel {Egypercesek} • 2018 - 2020 •

•Steve Rogers•

Hajnali fél 3 fele járhatott az idő mikor felébredtem. Nem tudtam aludni, valamiért. Ki keltem az ágyból és elindultam a konyhába. A toronyban síri csend volt. Nem lehetett semmit sem hallani csak az én tompa halk lépteimet. Nem szerettem a sötétséget. Olyankor félek és olyan gondolatok törnek rám, hogy követnek vagy valami horror filmből való lény akar megtámadni. Hát igen ez van. Konyhába kiérve csaka mosogató feletti kis lámpát kapcsoltam fel. Egyenlőre megteszi. Nagy adag pohár vízzel álltam a hatalmas üvegfalhoz. A távolban villámlani kezdet egy kis idő múlva és halk morgások követték. A vihart se szeretem. Vihar és sötétség kettő együtt nagyon rossz! Egyre hangosabban és sűrűbben kezdet el villámlani. Vissza akartam menni a szobámban mikor halk lépések csendültek fel mögöttem. Egy pillanatra lefagytam, megse mertem mozdulni. Mikor szinte már a hátam mögött állt az illető megfordultam és bemostam neki. Amin megláttam kinek is egyből a szám elé kaptam a kezem majd letettem a poharat.
-Jézusom, Steve! Én nem akartam...Jól vagy?-siettem oda hozzá. Megfogtam az egyik kezemmel az állát majd a szemöldökénél lévő felszakadt bőrt tanulmányoztam.
-Semmi gond.-mosolyodot el.
-Már hogyne lenne gond! megütöttelek!-förmedtem rá.
-Mondom semmi baj. Miért nem alszol?
-Nem tudok. És te?-kérdeztem még mindig a sebet vizslatva.
-Én sem.
-Ülj le!-mondtam neki miközben vizes ruháért és fertőtlenítőért rohantam. Vissza érve leguggoltam elé és elkezdtem tisztítani a sebet.
-Feszült vagy.-fogta meg mind két vállam. -Mi a baj?
-Semmi.-vágtam rá gyorsan és elmélyültem az ápolásban.
-Tudod, hogy barátok vagyunk Lisa. Nekem mindent elmondhatsz.-nézet rám csillogó szemekkel. Sóhajtottam egy nagyot.
-Hiányzik a családom. Mióta itt vagyok csak a gyász uralkodik rajtam. A szomorúság ami beszippant. Régen éreztem olyat, hogy boldogság, meglepettség, szerelem, vágy...-és itt elakadtam. Jaj miért vagyok ilyen hülye?! -Sajnálom csak kibukott be..
-Nem baj megértem. Néha hiányzanak a régen érzet érzések is. 
-A Sokoviai események után összetörtem. Pedig annak már 2 éve és én leragadtam egy pontnál.-hajtottam le a fejem.-Rossz volt látni ahogy Ultron megöli a szüleimet és még az alig 3 éves húgomat.
Vissza emlékezve legördült egy könnycsepp az arcomon. -Tehetem volna valamit. Erre páholyból néztem.
-Hé  Lisa. -Vette arcomat a két "hatalmas" tenyerébe. Rá néztem könnytől csillogó szemekkel.-Ügynök vagy. Nem menthetsz meg mindenkit.
-De őket megmenthetem volna.-mondtam szipogva. Hirtelen Steve ajkai az enyémre tapadtak. Vadul csókolt én pedig teljesen ellazultam. Levegő hiány miatt elváltunk egymástól. Kikerekedet szemekkel néztem rá.
-Azt mondtad hiányoznak a régen érzet érzések segítek benne mert nekem is. Régóta kedvellek és szerintem már mi rég kilógunk a barát zónából.-mosolygot rám. Igaza van. Rég kihátráltunk abból, hogy csak barátok vagyunk. És ez pár csók is igazolná amik elcsattantak amióta ismerjük egymást. Fel állt a székből én is ki egyenesedtem és újra megcsókolt. Elkezdet tolni addig amíg a konyhapult meg nem állított. Kezeit a fenekem alá csúsztatta és felrakott rá. Lábaimat szétnyitotta, hogy még közelebb kerüljön hozzám. Simogatni kezdte az oldalam még én a hajtincseit húzogattam. Keze a pólóm alá vándorolt ahol a hasamat simogatta.
-Na ne!-kapcsolódot fel hirtelen a nagy villany. -Ez most komoly. Lisa azt hittem én vagyok az eseted, de már ha az öreg fószerokra buksz ne a konyhába csináljátok. Mi még itt enni szeretnénk. Millió szoba van ebben a hülye toronyban és ha már kipróbáltad az egyiket a kapitánnyal velem kipróbálhatnál egy másikat. -kacsintott Tony mire megforgattam a szemeimet.
-Megyek aludni.-nyomtam egy rövid csókot a kapitány ajkaira.
-Én bezzeg egy puszit se kaptam még tőled pedig hányszor mentettem meg a formás kis feneked.
-Stark!-szólt rá Steve. Én elindultam Tony felé majd megfogtam és az arcára nyomtam egy puszit.
-Csak, hogy ne hisztiz.-vetettem neki gúnyosan. Majd elindultam fel a lépcsőn.
-Pedig én jobb pasi vagyok.-hallottam meg Tony hangját.
-Nem! Még mindig a kapitány a nyerő!-kiáltottam le és meghallottam Stevevet kuncogni. Mosolyogva mentem be a szobámba mire meg dörgöt egyet az ég. Steve elfelejtette velem, hogy vihar van most pedig a takaró alatt reszketek a nyári zivatartól. Hülye ötletből át mentem a kapitányhoz aki már az ágyán feküdve nézte a plafont.
-Hát te?-kérdezet rá mikor észre vett.
-Dörög az ég.-mondtam reszkető hangon.
-Gyere.-húzódott mosolyogva arrébb és felemelte a takarót. Mellé bújtam mélyen beszívtam az illatát és egyből el is aludtam.