Jogos kérelem. |Jikook VAMPIREFF|BEFEJEZETT

Huszonhatodik vér.

A temetés után, mindenki szét cihelődött, én pedig ott maradtam velük. Wang oda jött hozzám, majd vállaimra fogott. 

-Tudom mit érzel. De nem adhatod fel, légy olyan erős mint ő. -Nézett mélyen a szemembe, mire bólintottam. 

-Ez egy nagyon nehéz időszakom lesz. Fogalmam sincs, hogyan vészelhetném át gyorsan. -Sütöttem le a tekintetem. 

-Ez nem gyorsan át kell vészelni, hanem túl kell élni. -Hangsúlyozta ki az "élni" szót. 

-Igazad van. De még is hogyan? 

-Nézz csak jobbra, ott van a te kis gyógyszered. -Bökött fejével a mellettem álló fiúra, aki éppen Namjoonal beszélgetett. Elmosolyodtam, majd amikor észre vette hogy őt nézem, mellém sétált. 

-Megyünk haza? -Kérdezte, mire egy jó ötlet jutott az eszembe. 

-A szüleidhez? 

-Komolyan? -Csillantak fel a szemei. -Bemutathatlak nekik? 

-Nagyon félek, de igen. -Kuncogtam fel. 

Már ismerem Jimin anyját, amikor kórházban volt. Egészen megértő és kedves nő, de tudja hogy a tanárja voltam. Fogalmam sincs mit szólnak majd hozzám, de ezzel örömöt tudok okozni Jiminnek. Az apját még sosem láttam, de már ott lebeg a lelki szemeim előtt, hogy hogy fog rám nézni, amikor megtudja majd hogy a drága kisfia, egy férfival jött össze (aki kétezer évvel idősebb nála) 

-Jó, induljunk. De köszönjük el még Namjoontól, és Junkooktól. -Oda sétáltunk hozzájuk.

-Vissza megyek Daeguba, még egyszer részvétem Hoseok miatt. Vigyázzatok magatokra, több tragédia nem kéne. -Mondta Namjoon, majd azzal el is tűnt. Milyen gyors. 

-Én azt hiszem, ebben a városban fogok maradni. De én is megyek, még biztosan látjuk egymást. -Mosolyodott el. -Akkor hát viszlát. 

-viszlát! -Mondtuk szinkronban Jiminnel, majd mi is elindultunk. 

Hosszú lett volna az út, így a hátamra kaptam, majd futni kezdtem vele. Már észre sem vette az ilyesfajta cselekedeteimet, egészen hozzám szokott. A házától pár saroknyira álltunk meg, hogyha véletlen kint vannak a szülei, nem akarom hogy lássák, hogy csak úgy a semmiből termünk ott előttük. Letettem őt, majd idegesen toporogni kezdtem egy helyben. Egyre nagyobb rajtam a nyomás. 

-Gyere, nem lesz baj. -Nyugtatott, de a félelemtől aligha tudtam megszólalni. 

-Dehogynem! 

-Nem ettek még embert...Azaz vámpírt, meg fogják érteni. -Biztatott tovább, mire bólintottam egyet félénken, majd elindultunk kézen fogva. Nem tellett sok időbe, meg állt egy ház előtt, mire remegni kezdett a kezem. Ez...Félelmetes. Fel állt az ajtóhoz, majd mielőtt bekopogott volna, elkaptam a kezét. 

-Várj még, had készüljek fel rá. -Sóhajtottam, majd bólintottam. -Most már mehet. 

-Ne parázd túl, csak rosszabb lesz. -Simított az arcomra. -Még sosem láttalak ennyire izgulni. 

Halk léptek hallatszottak ki a házból, míg meg nem állt, majd kinyitódott az ajtó. Az anyukájával találtam szembe magamat, aki se szó, se beszéd nélkül karja közé rántotta Jimint, majd nagy mosoly ült ki az arcára. 

-Hogy hogy te itt fiam? -Fogta két tenyere közé az arcát. 

-Nem vagyok ám egyedül. -Nézett rám. 

-J-J-Jó napot. -Dadogtam zavaromban. 

-Heló Junkook. Gyertek csak be, most csináltam egy kis csípős tésztát, csirkével. Üljetek le, remélem ízleni fog. -Mosolygott ránk, majd elindult egy lépcső irányába. -Apjuk! itt van Jimin. -Ahogy ezt kiejtette a száján, őrült nagyon lépteket lehetett hallani. Alig telt bele pár másodpercbe, már az apja, a konyhában volt. Meg is irigyelhetném a gyorsaságát. Vidám, és kedves családnak tűnik, már nem is érzem magam feszengve. 

-Jimin! örülök hogy végre hazajöttél. -Tárta szét a karjait, majd megölelgette a székben ülő fiát. -És egy barátot is magaddal hoztál. 

-Park Ju Won vagyok, és benned kit tisztelhetek? -Nyújtotta felém a kezét, mire illedelmesen fel álltam a székből, majd kezet fogtam vele. 

-Jeon Jungkook vagyok, örülök a szerencsének. -Mosolyodtam el, majd vissza ültem Jimin mellé. 

-Szedjetek csak az ételből, amennyi jól esik. -Szólalt meg az anyuka, akinek még mindig nem tudom a nevét. Illetlenség lenne, ha meg akarnám szólítani, de nem tudom a nevét. Így odahúzódtam Jiminhez, majd szólásra nyitottam a számat. 

-Hogy hívják az anyukádat? -Súgtam neki. 

-Park Min Seo. -Súgta ő is, mire bólintottam egyet, majd az én térfelemre hajoltam vissza. 

Muszáj voltam szedni magamnak egy kis ételt, máskülönben nem tűntem volna fel jó fényben a szemükben, ha nem eszem a az ételből. Elhúzott szájjal emeltem a számhoz, majd nagy nehezen lenyeltem azt. 

-Meséljetek valamit, ne csak itt üljünk csendben. -Szólalt fel Seo, mire egymásra néztünk Jiminnel. Az asztal alatt, észrevehetetlenül megszorítottam a kezét, mire megköszörülte a torkát, majd szólásra nyitotta a száját. Lesütöttem a tekintetem, nem akartam látni az arcukat, amikor megtudják. 

-Junkook és én, egy pár vagyunk. -Nyögte ki végül. Az a nem kívánt csend, közénk telepedett, még azt is lehetett volna hallani, ha egy légy elrepül a konyhában. 

-Ah. -Horkantott fel Ju Won. -És boldogok vagytok? -Ellágyult az arca, én pedig fellélegezhettem. Úgy gondoltam, elég nagy nyomás lehet Jimin vállán, hogy neki kell beszélnie, így átvettem az a bizonyos terhet. 

-Igen, nagyon boldogok. Nekem a fiúk, mindennél többet jelent. Segített túllépni, és most is segít nekem a bajban. Mindig ott vagyunk egymásnak. A fiuk nagyon kedves. 

-Én nem szólok bele. Ha tényleg szeretitek egymást, akkor úgy sincs mit tenni. Legyetek boldogok. -Mosolyodott el Seo, a mi arcunkra is mosolyt csalva. -Hány éves vagy Junkook? nem vagy egy picit öreg Jiminhez? 

-Most töltöttem a huszonegyet. -Hazudtam. 

-Bocsánat, egy picikével idősebbnek néztelek. 

Az idilli pillanatot, hangos kopogás zavarta meg. 

-Hány látogató jön még ma? -Állt fel Seo, majd az ajtóhoz vette az irányt. Ugyan én nem láttam ki áll ott, de a hangot felismertem. 

-Jó estét asszonyom, Junkookot, és Jimint keresem. El lophatnám őket egy kis időre? -Namjoon hangja volt az. Minden bizonnyal fontos dologról lehet szó, ha képes volt felkutatni minket. -Gyertek, egy barátotok az. 

-Namjoon, mit keresel itt? -Kérdeztem, mire türelmetlenül trappolni kezdett. 

-Kérlek siessetek, van egy jó hírem. Ki fogtok csattanni a boldogságtól. -Mosolyodott el szelíden. 

-Jó menjetek csak, de ne túl későn gyertek vissza. -Mosolygott kedvesen Seo, mire bólintottunk, majd követni kezdtük az elfelé igyekező Namjoont. Nagyon gyorsan ment, aligha tudtuk beérni. Mire végre megszólalt. 

-Hoseok nyakában, lógott egy kis medál. -Artikulált a kezeivel. -Kiástuk Junkookal a sírját, és akkor láttuk meg. 

-Megszentségtelenítettéket a sírját! -Kiáltottam rá idegesen. Olyan düh szállt belém, hogyha Jimin nem állja el az utamat, képes lettem volna Namjoonak ugrani. 

-Nyugalom, hallgass meg. -Amikor látta, hogy nem fogok beleszólni a mondandójába, újra nekikezdett. -Az a medál nagy erővel bír. Fel tudjuk őt támasztani! 

A dühömet, másodpercek leforgása alatt vette át a boldogság. Mindent megtennék, hogy újra láthassam őt. Lehet hogy lesz rá lehetőségem? 

Sziasztok! remélem tetszett a rész, és nem okoztam vele csalódást. A következő részig is PÁPÁ! :3