Jogos kérelem. |Jikook VAMPIREFF|BEFEJEZETT

Tizedik vér.

Jimin szemszöge

Az elején bátortalanul ültem a kamerák előtt, de idővel feloldódtam előttük. Volt időm rá, hiszen ameddig az újságírók a kávéjukat szürcsölték, én addig farkas szemet néztem a lencsékkel. Amikor előre levetítette az agyam az elkövetkezendő pár órát, lehajtottam a fejem, és engedtem hogy a vaskos verejtékek lepottyanjanak a homlokomról. 

Csak egy cipő orrot láttam meg magam előtt, mert még mindig a parkettát szemléltem. Majd lassan felemeltem a tekintetem. Az újságíró nő már a helyén ült, és a kicsi mikrofonját szerelte az inge gallérjára. Így én is így tettem. Féltem a kérdéseiktől, ahogy attól, hogyan fogok beszélni mind arról, ami történt. Nem akarom feltépni a gyógyulásban lévő sebeket. 

-Park Jimin! elsőnek a találkozásotok helyéről kell beszélned, majd az együtt töltött pillanatokról. Arról, hogyan jöttetek össze, majd ha lehet egy kicsit pityeredj el, hogy a nézőket majd meghassa a dolog. Tégy úgy, mintha csak ketten lennénk a szobában, lazulj el. -Azzal felemelte a bal karját, és a kamerák bekapcsoltak. Időm sem volt reagálni, ő önkényesen bele egyezett helyettem. Remegő ajkakkal figyeltem a nőre, újra megszeppentem. Amikor ezt észrevette, gyorsan kérdezni kezdett. 

-Mesélj, hol találkoztatok? -Kérdezte lágyan, mire megnyaltam kiszáradt számat, majd belekezdtem a mesélésbe, miközben próbáltam kiiktatni a fejemből a tényt, hogy rengetegen vannak körülöttem. 

-Én abban az iskolában tanultam, ahol ő tanított. -Csak ennyit mondtam. Újabban segélykérően fordultam a nőhöz. 

-Szeretnénk hallani, hogyan kerültetek egymáshoz közelebb. 

-Én veszélybe kerültem...Ő megmentett. -Nagyot sóhajtottam, és próbáltam felidézni a múltat, amit kezdett elnyelni a bizonyos ködfátyol. -Mi ketten soha nem voltunk egymáshoz közel, én kimondottan a fekete lista legtetejére írtam a nevét annak a férfinek, aki megmentett engem. -Kezdtem egyre jobban ellazulni, és csak ki akartam adni magamból mindent. -Minden nyáron kezdődött, amikor pár közeli barátommal ellógtunk az iskolából, hogy végre ellazulhassunk az iskola feszültségei után. Ekkor kerültem elsőnek veszélybe, amiből ő húzott ki. Ezentúl ő védelmezett engem, az erején felül. Ahogy csak tudott. Nem volt erős ember, sőt közel sem állt hozzá. De mindent megtett azért hogy biztonságban érezzem magamat. Voltak kisebb nagyobb összetűzésein azt illetően, hogy nem illünk össze. De kitartottunk egymás mellett, és nem érdekeltek minket a hátrányok. Ahogy telt az idő, egyre több ellenség állt az utunkba, volt akit letudtunk győzni, és volt aki minket sebzett meg. -Ahogy felidéztem az emlékeket, lecseppent az első könny az arcomról. Csavargatni kezdtem az ujjaimat, hogy eltereljem a gondolataimat a sok fájdalomról. Így újra belekezdtem. -Én...Beteg lettem. Elkaptam egy betegséget, ami egyrészt azért volt jó, mert így többet lehettem vele. 

-Hogy érted ezt a betegséget? -Vonta fel kérdőn a nő a szemöldökét. De erre nem tudom a választ. Nem mondhatom el hogy vámpír voltam, ezért Junkook már nem kívánta a véremet. 

-Öhm...Ez komplikált. -Vakartam meg zavartan a tarkóm. -Végül is ezentúl én is megtudtam őt védeni. De jól tudtam hogy neki hiányzik a régi énem. Aki gyenge, összetört, és a segítségére éhes. Aki arra van ítélve, hogy pátyolgassák. Én szerettem is ezt egy ideig...De aztán ő megváltozott, napról napra. -A nő előredőlt a székében, és minden figyelmét rám szentelte. A szemüvege alatt, láttam megcsillanni egy könnycseppet. Ahogy az lefojt az arcán, azonnal letörölte. Ugyanis ő már tudta az egész sztorit, csak sokkal részletesebben.  -Legyengült, és nekem kellett rajta segítenem. Az a sok gondoskodás, szeretet, védelmezés amit tőle kaptam, elillant. Ezért kötelességemnek éreztem ezt a szerepet megcserélni. 

-Kapcsolják ki a kamerákat! -Kiáltott fel, ezzel belém szorítva a szót. -Ezt a történetet, nem kell senkinek sem megismernie. Ezt meg kell tartaniuk maguknak. -Azzal morogva kikapcsolták a készülékeket, volt aki mérgesen távozott, és volt aki leült a köreinkbe hallgatni  a beszédemet. -Folytasd. 

-Én azt hittem...Egyáltalán nem súlyos az állapota. De igenis az volt! ő mindent túlvészelt, velem együtt. Az állapota romlott, az én reményem pedig elszállt. Én azt hittem, ő sosem lehet törékeny. Csak én lehetek az. Végül az utolsó napjaiban derült ki hogyan tudnánk megmenteni őt. De ő sosem áldozott volna fel engem. Amikor rá néztem, mindig erőt kaptam, és éreztem a szabadság ízét. Mindenhová magával vitt. Mindig begyömöszölt a zsebébe, mert nem akart nélkülem menni sehová. Azt hittem az átlagos szerelem lehet a legjobb, és legőszintébb. De tévedtem. A kalandokkal, és azokkal a veszélyekkel teli pillanatok kötöttek még szorosabban hozzá. De végül megmentette őt egy orvos, és mai napig velem van. -Mosolyodtam el könnyes szemekkel. Viszont a végére muszáj volt odaraknom azt az apró hazugságot, hiszem Junkook itt van. Eljött velem erre az interjúra. 

Kiléptem a szobából, majd egyből megpillantottam a szerelmem, aki épp Hoseokkal beszélgetett. Yoongi mint mindig a unott arccal meredt maga elé, és csak hallgatta maga mellett a kettőt. 

-Na, hogy ment? -Vett észre, majd közelebb sétált hozzám egy mosollyal az arcán. Nem szóltam semmit, csak magamhoz öleltem, és beszívtam az illatát. -Na! miért pityeregsz? 

-Mert szeretlek. -Döntöttem a fejem a mellkasának, miközben ő lágyan simogatni kezdte a fejemet. 

-És ezért sírsz? olyan édes vagy. -Kacagott fel. -Én is szeretlek. Nagyon jól tudod. 

Írói szemszög

Junkook betartotta az ígéretét Joannak, és elvitte őt a szigetre, ahová úgy vissza húzta a szíve. Viszont mindenki velük ment. Úgy gondolta Junkook, itt új lappal kezdhetnének, és senki sem nézné ki őket. Mert itt mindenki természetfeletti erőkkel bír. 

Már naplemente volt, mikor oda értek. Mindenki szívélyesen fogadta őket. Ugyan hiányzott nekik a város, ahol az életük nagy részét élték le, de tudták hogy itt jobb lesz. Junkook és Jimin a parton sétáltak, és nevettek, míg Hoseok egymagában álldogált, és szomorúan meredt maga elé. Fájt a szíve azért, mert el kellett hagynia a barlangját, amit sajnos nem tudott magával hozni. Neki az volt az otthona. 

Egy pillanat alatt röppent el a gondolat menete, mikor megpillantott pár méterre tőle egy farkast, aki éppen vissza változik. Egy hosszú fekete hajú lány volt, szép idomokkal, és annál is szebb arccal. Teljesen elvarázsolódott. Mosolyogva figyelte ahogy kecses mozdulatokkal halad el előtte, és hosszú hajába belekap a szél. 

-Te már az enyém vagy asszony, csak még nem tudsz róla. -Kuncogott fel halkan, majd a nyomába eredt. A lány egyhamar felfigyelt az őt követő személyre, de nem állt meg. Gondolta húzza egy kicsit az agyát. És mosolyogva szaladni kezdett előle. 

Vége

Nos, újra elérkeztünk a végére. Amit nagyon sajnálok, de ennyi volt. Valahogy úgy éreztem az egész éved alatt, hogy nem hozom a formámat, szerintem ti is észrevettétek. Remélem senkit sem zavar hogy Hoseokkal lett vége, hiszen úgy gondoltam neki is kijár végre a boldogság. Semmiképp sem gondolkodom harmadik évadon már, viszont nagyon köszönöm mindenkinek aki olvasta, és figyelmesen követte az eseményeket. Én búcsúzom tőletek, és remélem még találkozunk egy másik ficiben. Sziasztok, és vigyázzatok magatokra. 

PS:Esik a hó :3