Jogos kérelem. |Jikook VAMPIREFF|BEFEJEZETT

Nyolcadik vér.

-Tiko Joan Ni vagyok, boszorkány. Három és fél hónappal ezelőtt nyaralni mentem a szüleimmel a Honsú szigetekre, egy táborba. Fogalmam sem volt milyen helyre kerültem még akkor. Minden este a fiatalok tábor tűz mellé ültek, hogy mindenféle misztikus dolgokról beszéljünk. Majd egy este a tábor igazgatója egy furcsa dolgot művel velünk. Megitattak velünk valamit, és addig ütöttek minket, míg meg nem tettük azt amit kértek. Azt hogy mozgassunk a saját puszta kezünkkel dolgokat. Nem akartam beismerni magamnak, hogy más lettem mint amilyen voltam, így titkoltam a szüleim előtt az erőmet. Igazából az egy törzs volt, ahol fiatalokat változtatnak boszorkányokká. Amikor visszajöttünk a városba, már nem én voltam. A szüleim egyhamar rájöttek mivé váltam, így kidobtak otthonról. Egy csomó barátot szereztem Honsú-ban, így vissza akartam menni. De találkoztam veled. Elmesélted a történetedet, és megfogott. Így arra kérlek, miután segítettem neked, te is segíts visszajutni oda. A boszorkány törzs tagjává szeretnék válni, mert ott nem néznek ki engem. 

Elképedve hallgattam a történetét, sosem gondoltam volna, hogy így születnek a boszorkányok. De őt csapdába csalták...Nem saját akaratából lett ilyen. 

-Megegyeztünk. -Nyögtem ki végül, majd a hotel szoba ablakához léptem. Odakint már havazott...Ez is csak azt jelenti, olyan régen nem voltam otthon. Joan rendes srác, és képes nekem segíteni. Viszont nem lehet tudni mennyi ereje van egy vámpírhoz képest. Fejemet az ablak üvegnek toltam, majd sóhajtottam egyet. Ha minden sikerül, újra a régi megszokott életemet élhetem. Nem szabad félnem! 

°°°°°°°°°

Újra a városomban voltam. A hangulata, a levegő, minden ugyan olyan volt. Csak a forgatókönyv lett más. A hó hangosan ropogott a lábunk alatt, vágható volt a félelmünk a levegőben. Egyenesen az oroszlán barlangja felé lépdeltünk, ami azt illeti talán ki sem jutunk abból a barlangból. 

-Joan, ha nem akarod. -Kezdtem volna bele, de a szavamba vágott. 

-Megegyeztünk! -Fogott a vállamra, majd megálltunk egy hatalmas épület előtt. Éreztem az illatát, a veszély észvesztő bűzét. A ház ki esik a város lakott részéről, így senkinek sem fog feltűnni az elkövetkezendő galiba. Egy mély lélegzet vétel után, benyitottam a házba, majd beljebb léptünk. Tudom hogy nem lesz könnyű dolgunk Namjoonal, így fel kell készülnünk a legrosszabbra. 

Az egyik pillanatban, valami jéghideg suhant el a hátunk mögött. Megfordultunk, de senki sem volt ott. Vártunk. 

-Hülyére vettél. -Hallottam meg a vészjósló hangját, de őt nem láttam. Olyan mély volt a hangja, hogy már ezzel a tudtomra tudta adni, hogy bizony istenien dühös rám. -Hónapokon keresztül...

-Nem akartam! -Kiáltottam fel, hogy meghallja mit mondok, akárhol is tartózkodik. -Nemjoon...Nagyon sajnálom az egészet...De nem tehetek semmiről. 

-Megölted Jimint, és te azt állítod nem tehetsz semmiről. -Megláttam őt. Előttem állt, és sötét szemekkel nézett rám. Fogait csikorgatta, miközben egy tört forgatott  a kezében. -Te rohadék...Már vártalak. A kis hasonmásod nem húzta sokáig, kiszedtem belőle mindent...Szó szerint.  -Mosolyodott el ördögien. Azonnal elakadt a lélegzetem, és megfagyott bennem a vér. Junkook meghalt?! megölte őt? tehetetlenül meredtem magam elé, erre nem számítottam. -A farkas barátodból pedig meleg bundát csináltam. 

Könnyesek lettek a szemeim, amikor meghallottam az utolsó mondatát. Ez nem lehet igaz...Hoseok. A szomorúságom egyhamar haraggá nőtte ki magát, nem tudtam magamon uralkodni. Kieresztettem szemfogaimat, majd azonnal előtte termettem, és nyakára fogtam. Lendítette volna a tört, mikor Joanni bele avatkozott. 

-Dobd el a tört. -Utasította Namjoont, aki azonnal tette amit kért. A tör hangos csattanással landolt a padlón. -Nem mozdulhatsz meg! értetted?

-Értettem. -Nyögte ki fájdalmasan. Elképedve figyeltem a jelenetet. Mintha fájt volna neki, lassan térdre ereszkedett, és dühös szemmel nézte a srácot. 

-Mesélj el mindent a barátomnak, amit csak kell! -Kiáltott rá idegesen, mire Namjoon elhúzta a száját, majd morogni kezdett dühében. -Beszélj! -Rivallt rá, de az említett csak tovább fürkészte őt mérgesen. Azzal Joan felé tartotta a tenyerét, majd Namjoon fájdalmasan kiáltott fel. -Azt mondtam beszélsz! 

-Junkook...Én fel akartalak támasztani téged, mert megölted Jimint. Mert rá jöttem, hogy ő az én fiam. Bűnhődnöd kellett volna! de te kijátszottál engem, és a hasonmásod lépett a helyedre, amíg te Donnát kerested, hogy visszahozhasd, az általam kitörölt emlékeiteket. Csak hogy  te emlékezel mindenre, mert te elszöktél előlem amikor az emlékeidet töröltem volna ki. Donnát megöltem, mert rájöttem a turpisságára. Hoseok, és Jungkook életben van. Viszont Jiminről nem tudok semmit sem. Tessék! kifaggattatok! mit akartok még?! -Kiáltott fel. Egy reszketeg sóhaj hagyta el a számat, mikor kimondta, hogy Hoseok, és Jungkook is jól van. Nem tudom mit tettem volna ha tényleg igaz lett volna az iménti állítása. Viszont semmi érdekes nem árult el, amit eddig nem tudtam volna.

-Joan, kérdez meg mi van Jiminnel. -Néztem rá, mire bólintott. 

-Mond el mi van Jiminnel. -Utasította. 

-Nem tudom! -Kiáltott fel újra, olyan erősen hogy még a nyakán az erek is kiduzzadtak. Kissé rossz volt látni hogy ennyire kiszolgáltatott helyzetbe került. Szánalmas volt így látni ezt az erős vámpírt. Mi ketten jó barátok voltunk. Mindig mellettem állt, kiállt értem, segített. De végül barátokból ellenségekké váltunk. Ami szomorúsággal telíti el a szívem. Namjoon jó ember volt, míg meg nem öltem azt akit ő is szeretett. Meg tudom érteni őt. 

-Idefigyelj. -Hajolt oda hozzá Joan, mire a férfi mély lélegzésekkel nyugtatta magát, hogy lehiggadjon. - Megfogod azt a tört, és erősen a szívedbe döföd. 

Namjoon lenézett a tőrre, majd egykét könnycsepp hullott le az arcáról. Végül nem bírta tovább, és sírni kezdett. 

-Én csak a fiammal akartam lenni...Nekem nem jár boldogság? -Nyelte le a könnyeit, majd lassan a késért nyúlt, és a szívéhez helyezte. Remegni kezdtek a zekei, De Joan manipulációjával szemben tehetetlen az ereje. Mindennel azon volt, hogy megtudja állítani a tört, amit saját magához közelített. Lassan kezdtem megsajnálni őt. Nagyot nyeltem, és lehunytam a szemem, hogy ne láthassam a bajlódását a túlélésért. Hallottam ahogy a szíve zakatol a félelemtől. Nem bírt tovább harcolni magával, lassan megsebezte magát, és fehér inge bíbor vörös színt vett fel. 

-Állj! állítsd meg! -Kiáltottam fel, de már késő volt. Namjoon lassan a földre ereszkedett, a kezei maga mellé omlottak, majd lassan becsukódtak a szemei. Eszembe jutottak a közös emlékek, amikor még barátok voltunk...Megváltoztathattam volna. Halálra ítéltem őt azért, amiért boldog akart lenni. Saját magam akasztottam a hurkot a nyakába.

Sziasztok! remélem tetszett a rész, és nem okoztam csalódást. A következő részben találkozunk, addig is PÁPÁ! :3