Love him if you can! /Loki fanfiction/ - BEFEJEZETT

Láthatatlanság 2

+ Claire szemszöge +

A következő megálló Jane és Thor szobája volt mivel, mint utólag kiderült egy szobájuk van. Beosontunk és egy darabig azt hallgattuk, hogy Jane mesél Thornak midgárdról, de aztán a szőke hajú isten, így szólt:
- Mit gondolsz Claire-ről? Mert szerintem nagyon kedves és még Loki is kedveli az pedig mostanában nagy szó.
- Igen tényleg nagyon kedves és segítőkész is. Meg gyönyörű tényleg olyan, mint egy vérbeli hercegnő. És szerintem nem közömbös neki Loki, csak fél a visszautasítástól- itt elvörösödtem és egyébként sem beszélgettek tovább rólam, úgyhogy elhagytam a szobát. Nem kellett hátranéznem, hogy tudjam Loki követ. Próbáltam teljesen közömbösnek tűnni.
- Ki a következő állomás?-kérdeztem.
- Nem tudom. Szerinted ki legyen?-kérdezett vissza kicsit élesen.
- Mondjuk Hogun és Volstagg.-mondtam egy kis gondolkodás után.
- Akkor kövess.-mondta nemes egyszerűséggel. Végigjártuk az egész palotát, de sehol nem találtuk őket mikor eszembe jutott egy ötlet.
- Van itt valahol kocsma?-kérdeztem Lokitól. Ő értetlenkedve nézett rám.
- Csak nem szeretnél berugni?-kérdezett vissza gúnyosan már megint.
- Dehogy is utálom majdnem az összes italt. Csak mivel Hogun is és Volstagg is férfi és általában a férfiak szeretnek inni, talán ott érdemes keresni őket-fejtettem ki a gondolataimat.
- Kikérem magamnak, hogy általában. Én például nem nagyon vagyok oda az alkoholért.-felelte Loki sértődötten.
- Komolyan az egészből már megint a legfontosabb dolgot szűrted ki.-nevettem. Elindultunk a faluba. Csendben lépkedtünk. Személy szerint én a szép holdfényes tájat néztem. Loki fogalmam sincs lehet, hogy gondolkodott, de az is lehet, hogy csak sétált. Egyszer ránéztem és megint megkellett állapítanom, hogy istenien néz ki. Fogalmam sincs miért van rám ilyen hatással. Egyszóval csendben lépkedtünk és nekem valami furcsa érzésem volt. Nem tudtam volna megfogalmazni csak azt tudtam, hogy rossz előérzet gyötört. Egyszercsak Loki elfordult az egyik ösvényen amin addig mentünk. Én egy kicsit meglepődtem, de követtem. Hosszú percekig mentünk, így mikor megkérdeztem.
- Mégis hová megyünk? A falu a másik irányban van.
- Mutatok neked valamit.-hangzott a felelet. Már kezdett fájni a lábam a gyaloglástól mikor egy hatalmas kőkapuhoz érkeztünk.

Ilyen kapukat díszkerteknél láttam még lent a földön, mikor az osztályunk elment kirándulni. Nagyon szép volt. Bementünk a kapun és csak ámultam. Két növény is szemet szúrt nekem, mert olyan szépek voltak. Az egyik olyan fehér volt, hogy a holdfény miatt úgy tűnt, mintha fénylene.

A másik faj is fehér volt, de azokank a virágok belsejében egy lila folt volt látható.

Egyik virágtól a másikig jártam és csodáltam az egész kertet. Majd egyercsak megálltam és hirtelen megfordultam.
- Még mindig nem értem, hogy miért vagy velem más, mint a többiekkel. Sem azt, hogy miért érek én annyit.- fakadtam ki értetlenül. - Ha tudsz ilyen is lenni, miért könnyebb eltaszítani magadtól az embereket? Vagy szeretsz magányos lenni? Mert én nem hiszem, hogy van bárki is aki kedvét leli a magányosságban.-mondtam kissé kiakadva.
- Szerinted én élvezem, hogy magányos vagyok? Vagy hogy nincs senkim?-mondta már majdnem kiabálva Loki.
- Sőt azt sem élvezem, hogy veled másképp viselkedem. Tudod miért, mert rögtön mindenki kombinálni kezd és összeboronál minket, amikor én nem is akarom. Annyi rosszat tettem, hogy nem akarok bűntudatot érezni, mert ha éreznék abba valószínűleg bele pusztulnék. Ráadásul önző is vagyok és meg akarom könnyíteni magamnak ezt az egészet. De veled muszály éreznem és ezt utálom és ráadásul bonyult is. Gyűlöllek.-kiabálta Loki.
Először fel sem fogtam a szavai értelmét. Aztán pedig összetörtem. Ezer darbra. Nem értettem, hogy hirtelen miért ilyen ellenséges. Komolyan ilyen vak lennék, hogy nem veszem észre ha valaki nem kíváncsi rám. Pedig az este első felében olyan jól elvoltunk. Ráadásul mióta itt vagyok folyamatosan kedves volt velem. Nem akartam, hogy még ennél is gyengébbnek és szánalmasnak lásson, így hát elszaladtam. Nem bírtam megállni, hogy el ne kezdjen patakzani a könnyeim. Egy homályos könnyfüggönyön át láttam a világot. Éreztem, hogy menet közben lefolyik rólam a láthatatlanná tevő bűbáj. A lábaim vissza vittek a palotához. Benn folyosókon lépkedtem. Éppen befordultam egy olyan folyosóra ahol állt valaki, mikor magába szippantott a sötétség. A következő pillanatban pedig már Jötünheim jeges pusztáin álltam. Aztán hirtelen ott termett Laufey.
- Nahát. Még mindig ellenállsz az isteni énednek. Kíváncsi vagyok meddig bírsz ellenállni az öntudatra ébredésnek kishercegnő.- mondta nyájasan.
- Most téneg nincs ehhez kedvem Laufey.-momdtam közönyösen.
- Nocsak, nocsak valaki, hogy felbátorodott. Elfelejtetted talán a szenvedés édes ízeit. Talán szeretnél egy kis ízelítőt emlékeztetőbe?-mondta keményen.
- Nem érdekel semmi.-mondtam, habár ez nem volt teljesen igaz.
- Még találkozunk. Hamarabb is, mint hinnéd. - kacgata és újra csak a fájdalom maradt a társaságom. Amikor felébredtem és kinyitottam a szemeim, majdnem megvakultam. Egy lámpa lógott közvetlenül a fejem fölött és világított bele az arcomba. Az égető érzés elmúlt a testemből, de a fájdalom a mellkasomban megmaradt. Aztán oldalra fordítottam a fejem és egyszerre két felfedezést is tettem. Az egyik, hogy már megint a gyógyítók termében vagyok, a másik pedig, hogy Steve Rogers a kezemet fogva alszik mellettem. Hirtelen felindulásból megsimogattam a fejét, amire hirtelen felkelt.
- Nem aludtam el őrmester.-kiáltotta miközben felült.
- Pihenj katona, csak én vagyok az- momdtam szomorú mosollyal.
- Szia. Jól vagy?-kérdezte kedvesen.
- Azt hiszem igen-mondtam kissé bizonytalalnul.- De hogy kerültem ide?
- Felkeltem az éjszaka közepén és elmentem sétálgatni a folyosókon. Aztán egyszercsak bekanyarodtál arra folyosóra ahol éppen sétáltam és a következő pillanatban összeestél. Odszaladtam hozzád, hogy megnézzem jól vagy-e, de nagyon hideg voltál. Már majdnem kék volt a bőröd mikor megfogtam a kezed és elkezdtél magadból valami zöld fényt árasztani, amivel felmelegítetted magad.-mesélte.
- Nagyon köszönöm-mondtam még mindig szomorúan.
- Semmiség, tényleg.-mondtam- De kérdezhetek két dolgot amit nem értettem?
- Hát persze, nyugottan.-mondtam.
- Miért voltál kinn az éjszaka közepén? És miért sírtál? - tette fel pont azt a két kérdést amit most egy darabig nem akarok hallani. De hát mégiscsak megmentette az életemet. Joga van tudni. Úgyhogy elkezdtem neki mesélni.
- Az úgy volt...

Sziasztok!
Itt a következő rész. Eze egy kicsit szomorúbb, de hát az élet se csupa vidámság meg egyszarvúk. Például a suli😞😞  Jó olvasást kívánok mindenkinek.