Love in the Palace

A bál

Thomas valamikor hajnalban távozott. Csendben kimászott mellőlem, miközben én az igazak álmát aludtam. Nem hagyott üzenetet, de nem is szokott. Az, hogy búcsúlevél nélkül ment el, némiképp megnyugtatott, hiszen ez azt jelentette, hogy az este nem volt másabb a többinél, és nem zárta le. Másrészről viszont pont azért, mert nem zártuk le közösen, nem tudtam, hányadán állunk. Ha Tom úgy határozott magában, hogy kettőnk közt mindennek vége, azt illett volna megosztania velem is.

Reggel nem sok időm volt ezen kattogni, mert Charlotte azzal a szöveggel ébresztett, hogy várják, hogy mindent jóváhagyjak. Nem öltöztem fel extrém módon, sőt igazából a lehető legegyszerűbb, rohangálós-ruhát választottam ki. Egy mackónacit, és egy „All I need is coffee" feliratú fehér pólót. Első utam a konyhába vezetett, és nem csak azért, mert reggelizni és a már említett kávémat akartam, hanem mert jóvá kellett hagynom a szervinget is.

Vagy egy tonna süteményestálca sorakozott a kilométeres konyhaszigeten. Odabent több ember sürgött, mint amennyi általában. Ennek az oka az volt, hogy az átlagos szimpla személyzet helyett most dupla volt, annak érdekében, hogy délutánig mindennel elkészüljenek, ami azért nem kis teljesítményt igényelt. Mindenki ezerrel pörgött, de azért mind megálltak, amikor Hayle kíséretében beléptem. Az unokatesómnál jobb kísérőt el sem tudtam képzelni. Mindketten édesszájúak voltunk, de a gyors anyagcserénk miatt nem látszódott meg, hogy mennyit zabáltunk.

Természetesen most csak kis adagokat kóstoltunk, viszont így is eltelítődtünk. Ez után következett a táncpróba, ahol fel kellett vennem a förtelmes, merevített szoknyát, hogy szokjam. A tánctanárom volt egyben a partnerem is. A srác körülbelül öt évvel lehetett idősebb nálam.

- Húzza ki magát, hercegnő! – A tenyerét a lapockámba mélyesztette, mintha attól egyenesebben állnék. Csak azt érte el, hogy felmordultam. Nem kérte senki sem, hogy tanítson meg táncolni, azon túl voltunk. Igazából az egésznek semmi értelme sem volt.

Nem kerülte el a figyelmem, hogy mindeközben a báltermet folyamatosan díszítették. Virágdíszeket és szalagokat akasztottak a karzatra és a lépcsőre. A zene förtelmes volt, mert egy vacak magnóról szólt, ami egyrészről recsegett, másrészről pedig visszhangzott is. A teremnek tökéletes volt az akusztikája, de zenekar, és nem magnó esetén.

Miután kellően kiszáradtam és kifáradtam a táncóra után, elmehettem ebédelni. Nem igazán ettem, inkább tényleg csak ittam. Pontosan tudtam, hogy még ez is végzetes lehet, tekintve, hogy nem igazán lesz lehetőségem mosdóba menni, és ilyenkor még a kivitelezés is meredek. Két szobalánnyal a mosdóban nem egyszerű, és még így is nagy a kockázat a félrecsúszásnak, és egyebeknek. Aki valaha viselt már báliruhát, az pontosan tudja, hogy miről beszélek.

Ebéd után kisebb sziesztát tartottam, aztán anyával karöltve lementem a páncélterembe, ahol megkerestük a legmegfelelőbb ékszert. Igazából a fehér ruhámhoz bármi passzolt, de mégiscsak a gyémánt és hegyikristály kombinációját választottam.

Délután hatig csak a készülődéssel voltunk elfoglalva. Fél hatkor ugyanabban a mackónaciban, és egy elnyűtt topban leszaladtam a bálterembe. Mindenhol fehér és fekete rózsák sorakoztak. Az egész báltermet virágillat lengte át. Bár elsőre megdöbbentő lehetett annak, aki belépett a terembe, hogy fekete virágok csüngtek, a fehér volt jobban kihangsúlyozva, és egyébként a fekete rózsa elég különlegesnek számított ahhoz, hogy ne azt válasszam.

Priscilla Popper, a rendezvényszervezőnk a terem közepén állt, épp eligazítást tartott a felszolgáló személyzetnek. Mondandója közben félrepillantott és észrevett, fejével bólintott egyet, mire az összes jelenlévő hátrafordult. A teremben tartózkodó női személyzet pukedlizett, míg a férfiak mélyen meghajoltak. Ilyen a tekintély és a kékvér.