Love in the Palace

Kórházban

Fehér falak. Minden túl világos volt, biztosan nem az én szobámban voltam. Kitisztult az agyam, éles csipogást fedeztem fel. A szobában semmilyen bútor nem volt. Próbáltam megemelni a kezem. Valami ott tartotta, ezért lenéztem rá. A kézfejembe egy kanül volt beleszúrva, átlátszó folyadék csepegett belőle. Infúzió. Elhúztam a szám, és felmordultam.

- Jól vagy? – Felsikítottam, a szívbaj jött rám.

Óvatosan oldalra fordítottam a fejem. Daniel ült a saját kórtermem egyik foteljában. Úgy, ahogy utoljára láttam, lovaglóruhában. Mivel el tudtam képzelni milyen bágyadt a tekintetem, nem zavartattam magam, és alaposan megnéztem magamnak. A lábszárvédője cipzárja le volt húzva, a krém színű nadrág feszült izmos lábszárán, a kézfejét a combjai közé ejtette. A sötétebb, barna pólója is láttatni engedte a has- és mellizmait. A rövidujjas a felkarja feléig ért. A tőlem messzebb lévő, jobb alkarján belül az erek kidagadtak. Aggodalmas tekintettel nézett, jégkék szemeitől fázni kezdtem, a félelem hajmeresztően villant. A haja a homlokába hullott, csomósan az izzadtságtól. Összességében döglesztően nézett ki, de még ez sem tudott feldobni. Utáltam a kórházakat, és a fejem is zsongott.

- Szerinted? - néztem rá fáradtan.

- Vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit.

- Persze, sértődj meg. Egy rohadt kórházi ágyban fetrengek, a fejem szétszakad, a kezemből egy bazi tű áll ki, szerinted hogy lennék?

- Jó, igazad van, ne haragudj. – Felsóhajtottam, és szomorúan végigmértem még egyszer.

- Nem, te ne haragudj, nem te tehetsz róla. Inkább gyere ide.

Daniel közelebb lépett, aztán leült az ágyamra. Fel akartam ülni, de a hirtelen mozdulattól félúton megszédültem. Daniel utánam kapott, és a karjaiba zárt. Beszívtam a kevés tusfürdő, kölni, az izzadság, lovak és félelem illatát. Olyan szomorú volt az egész pillanat.

- Annyira megijedtem. Azt hittem tudsz lovagolni. – Daniel kétségbeesetten suttogta, de az ajka a homlokomon pihent, és éreztem, ahogy mosolyra húzza a száját.

- Szellemes... Tudok is, csak... lényegtelen. – Elmosolyodtam egy pillanatra, de a mosoly utána le is fagyott az arcomról.

- Nem az! Mond el nekem.

- Nem.

- De makacs vagy!

- Mondták már.

Körülnéztem a szobában. A sarokban csak egy riasztószemet vettem észre. Közelebb hajoltam Daniel füléhez. Izmai megfeszültek, ha arra számított, hogy egy kórházi ágyon akarok vele hancúrozni, amiben lehet, hogy előtte elvérzett valaki, akkor azt nagyon rosszul gondolta. De a tudat, hogy ilyen hatással vagyok rá, nagyon is kielégített.

- Nem tudom, hogy mennyire figyelnek minket, de azt igen, hogy meg vagyunk figyelve, ha most per pillanat nem is, a nap többi órájában biztosan. Szóval vigyáz, hogy mit csinálsz, vagy mondasz. Ha ma kiengednek innen, akkor este gyere át a szobámba.

Apró puszikat adtam, az arcára, hogy azt a látszatot keltsem, mintha csak ezt tenném. Ha valamit megtanultam már most, az az volt, hogy a látszat sokat számított. Senkit sem izgatott, hogy mi folyik a háttérben, amíg az előtér jól nézett ki.

Anya és apa viharzott be a kórterembe, mögöttük Sierra, a húgom és Liam. Megforgattam a szemem a fiú láttán, és elengedtem Danielt. Visszadőltem a párnákra, és onnan figyeltem a csipet-csapatot.

- Kicsim! Jól vagy? – Anya befoglalta Daniel helyét, aki felállt, hogy meghajoljon.

- Igen. Egészen pontosan mi történt?