Love in the Palace

Randi

Viszonylag lassan ügettünk vissza a palotába. A cél vészes közeledése rossz hatással volt rám, mert tudtam, hogy a kis minipihenőnknek ezzel vége lesz. Még mindig vizesen érkeztünk meg a palotához, az őrök szó nélkül kinyitották a kaput, mi meg bevonultunk rajta. Az egész kastélykert odakint bolygott, mindenki minket keresett, szokás szerint. Valószínűleg elért a hír anyámhoz is, mert amire már a lovat lepucoltuk ő már a bejárati ajtónál várt, ráadásul elég mérges ábrázattal. Daniel a kezem után nyúlt, és megszorította. Viszonoztam a gesztust, de nem tudtam elsiklani a tény mellett, hogy a lecseszés csak egyetlen pillanatra van tőlünk.

- Ti meg hol voltatok? Dorothea, hercegnő vagy! Nem mehetsz sehova kíséret nélkül! És miért vagytok csurom vizesek?

- Sehol és mert csak – válaszoltam meg egyszerre mindkét kérdését. Elmentem volna mellette, de beállt az utunkba, és nem engedett tovább.

- Még is hova lett a jó modorod? Hogy mersz ilyen stílusban beszélni velem? Amellett, hogy szemtelen, még nem is méltó hozzád, arról nem is beszélve, hogy lejáratod saját magad a herceg előtt.

Elvigyorodtam. Anya azt hitte, tudja, hogy hova bök, de miután én erősen haragudtam rá, és meg is magyaráztam a helyzetet Danielnek, nem hittem, hogy a szüleim nézetét osztja az enyémek helyett, így igazából félre csúszott az oltása. Mellesleg, ha Daniel előtt mindezek után ennyivel lejárattam volna magam, akkor ott véget vetettem volna a kapcsolatnak, mert ez voltam én, és semmi kedvem sem volt megváltozni bárki kedvéért sem.

- Anya, nem érdekelsz. Elegem van az egész helyzetből. Attól még, hogy hercegnő vagyok, meg tudom védeni magam. Nem izgat, hogy mit gondoltok, belefáradtam az elvárásaitokba. Elegem van, hogy gyerekként kezeltek, vagyis igazából abból, hogy az irányításmániátokat hagyjátok elburjánzani felettem, pedig már nem igazán van jogotok beleszólni az életembe, mert felnőttem.

- Ez akkor sem az elvárt viselkedés tőled.

- Anya, vagy én, vagy senki. – Csak én lehettem királynő, és ezt ő is tudta. - Nektek kell megbirkózni azzal, ha ezt nem tudjátok elviselni.

- Rendben van. Menjetek öltözni.

- Oké.

Sietősen elindultam a szobám felé, az elején még magammal húzva Danielt, de ő előszőr nem tudta tartani a tempót, aztán beelőzött. Elkezdtem felfele sprintelni a harmadikig a lépcsőn. Onnan átfutottunk a déli szárnyba, és még mindig volt két lépcsősor, de voltak trükkjeim. Egy lépéssel mögötte maradtam, aztán vettem egy éles ballost, és felszaladtam az ott lévő lépcsőn, majd a negyediken a párhuzamos folyósón végig. Ameddig Daniel valószínűleg a csigalépcsővel bíbelődött, addig én tetemes előnyre tettem szert.

Az utolsó lépcsősort szinte már sétálva tettem meg, hiszen nem kellett hova sietnem. Az ötödikre felérve, észrevettem, ahogy Daniel az ajtóm felé fut. Még inkább lassítottam a lépteimen, és amikor odaértem, lazán megtámaszkodtam az ajtóban.

- Nyertem - jelentettem ki, az abszolút egyértelmű tényt. Vigyorogva figyeltem Danielt, aki a futástól kipirosodott arccal nézett vissza rám. Csak egy halvány mosoly terült szét az arcán, de az a mosoly csodálatos volt.

- Ezúttal.

Benyitottam a szobámba, aztán behajtottam az ajtót. Kiléptem a vizes ruháimból, de gyanús lett, hogy nem csapódott az ajtó. Fehérneműben állva hátra fordultam. Daniel az ajtómat támasztotta pajzán vigyorral a fején.

- Csini.

- Húzz a fenébe. – Felnevettem, és egyáltalán nem voltam rá mérges.

- Nem. - Levette a csurom vizes pólóját, és a szőnyegemre dobta. Elvigyorodtam, és hagytam, hogy közeledjen felém. Amikor az orrom elé ért, visszatartottam a lélegzetem, a következő lépésére várva. Daniel angyali mosolyra húzta a száját, majd egy laza mozdulattal kikerült.