Love in the Palace

Törékeny porcelán

Liammel táncolni nem nagy kihívás. Nem volt nehéz követnem az ütemet egyébként sem, tekintve, hogy jó volt a ritmusérzékem. A lord nem rángatott, és nem is vitt bele érzelmeket. Nem mintha szenvedélyes, padló-perzselő táncra vágytam volna. Pontosabban de, de biztosan nem Liam Meribelle-lel. Daniellel legalább előzőleg éreztem is, hogy táncolunk, nem csak imitáltuk. Liammel nem szóltunk egymáshoz, nem is akartam vele beszélni. Hamarabb ettem volna sarat, minthogy bármit is megosztottam volna vele. Ez egészen addig tartott, amíg meg nem éreztem, hogy Liam keze lejjebb csúszik a derekamon, egyre közelebb a fenekemhez. Tulajdonképpen nem érte volna el, mert a szoknya nem engedte, a kialakítása miatt, de már az is felháborító volt, hogy erre vetemedett.

- Most fejezze be! - szóltam rá élesen. Nem szólt semmit, de szerintem nem is mert. A kezét visszacsúsztatta a derekamra, ahol eddig is tartotta.

Daniel herceg végig ott állt a táncparkett szélén, nem vette le rólunk a szemét, végig minket nézett, egészen pontosan engem. A végére már nagyon feszélyezett a vizslatása. Valamiért azért mégis biztonságban éreztem magam, hogy ugrásra készen áll odaát. Valószínűleg Liam is észre vehette, mert egyre inkább behúzott a tömegbe.

Érdekesnek találtam a helyzetet, ha Meribelle-lel táncoltam, mindig az volt a vége, hogy a lehető legudvariasabban felkért a közös távozásra, számára lényegtelen volt, hogy kinek a bálján voltunk. Példának okáért a tavalyi születésnapján egyenesen könyörgött, hogy tűnjünk el onnan. És most, amikor én akartam lelépni, neki még csak eszébe se jutott, hogy felajánlja a lehetőséget. Valószínűleg túl idegen terep volt neki, és nem tudott volna kijuttatni a palotából anélkül, hogy ne buknánk le. Viszont én meg tudtam volna tenni, csak kérnie kellett volna.

Miután Liam ilyen tekintetben magamra hagyott, a dal is lassan a végéhez közeledett, míg végleg be nem fejeződött. Ekkor meghajolt, majd kivezetett Danielhez. Megköszönte a táncot, még egyszer meghajolt, majd fizikailag is magamra hagyott, és ha jól láttam, akkor valami nyálcsorgató szőke libushoz lépett oda.

- Szóval ki a lány? – Ravasz mosolyra húztam a szám, mert nem volt kedvem elengedni a témát. Furdalt a kíváncsiság, hogy ki lehet a mademoiselle, akivel elviekben megcsal.

- Lindseynek hívják. Iskolás korunk óta ismerem, osztálytársak voltunk.

- Aham, értem. Csak egy kérdés: Az a Lindsey? – Nem igazán voltak Lindseyk, akik nemesek lettek volna. Összesen két lány jutott az eszembe, ebből az egyiket szinte biztosan nem ismerhette Daniel, arról nem is beszélve, hogy korban sem passzoltak, hiszen az a Lindsay már bőven negyven felett volt, és házas is. Így tehát kizárásos alapon maradt Lindsey Hutchinson.

- Igen, ő.

Lindsey Hutchinsont leginkább csak látásból ismertem. Anyai ági nagyszülei tősgyökeres elaredeniek voltak, de Lindsey anyja szerelmes lett, és elköltözött. Jelenleg Lindsey nagybátyjáé a föld, és nyaranta, amíg a nagyszülei is értek gyakran járt látogatóba, innen volt az ismeretségünk. Jelenleg is valahol a táncoló tömegben rejtőzött.

- Ne haragudj, de szerintem ez egy elég kényelmetlen téma, legalább is nyilvánosan mindenképp. Nem beszélhetünk másról?

Felvontam a szemöldököm. Találtam egy gyenge pontot nála, és még alig csak egy órája ismertük egymást. Persze ha engem kérdeztek volna, még ezt sem neveztem volna ismeretségnek, inkább csak beszélgetésnek. Szóval egy óra beszélgetés után találtam egy gyenge pontot az életében. Nem akartam kínozni, de ő hozta fel a szituációt, és nekünk egyébként is kellett volna megoldást találnunk a helyzetre.

- Nem, te hoztad fel, egyébként is. Nem számítottál rá, hogy előbb vagy utóbb úgy is kibukik a szög a zsákból? Szerintem meg kellene beszélnünk, hogy mit kezdünk a helyzettel. A kérdés az, hogy kockáztatunk, és viszonyokat folytatunk, vagy képesek vagyunk feladni a jelenlegi kapcsolatainkat kettőnkért. – Szinte suttogtam, pontosan azért, mert ez elég személyes ügy volt, és nem tett volna jót, ha már most kitudódik.