Love in the Palace

Vissza

Kinyomott. Akkor ez itt meg is pecsételődött. Ahogy megtelt a könnycsatornám, már elkezdte kiadni magából a folyadékot. Borzasztóan égetett, de nem tudtam mit csinálni. Csak hagytam végigcsurogni az elsőt, hogy többezer másik kövesse.

Tisztában voltam vele, hogy ez lesz. Tudtam, hogy nem érek annyit, hogy Daniel igazán szeressen. Nem volt bennem semmi különleges, és ráadásul még egy pocsék ember is voltam. Hanyagoltam a családom, azokat az embereket, akikre eddig bármikor számíthattam, egy valakiért, aki talán jelentett valamit. Annyira tudtam, hogy nem fog visszajönni. Annyira tudtam, hogy itt vége.

Mélyen belül éreztem, hogy azonkívül, hogy saját magam becsaptam, cserbenhagytam a családom, és az országot is. Mert mégis milyen egy királynő király nélkül az oldalán? Én nem vagyok a dédanyám vagy II. Erzsébet, esetleg Mária Terézia. Én döntésképtelen, határozatlan, szeszélyes, makacs, a szó rossz értelmében, labilis és mindaz voltam, amit senki sem akar az ország trónján látni. Mellesleg azzal, hogy Daniellel véget értünk, óhatatlanul megrontottam a kapcsolatot van Handersonékkal, ami azért necces egy akkora szigeten, mint a miénk, amin négy ország alig fér el.

Felálltam az ágyról, és lehúztam a gyűrűt az ujjamról, kivettem a plüss dobozt a fiókból, és visszatettem. Betoltam legbelülre, hogyha kihúznám a fiókot ez a csúfos kudarc jelképe legyen az utolsó, amit meglátok. Úgy döntöttem, hogy másnap mindenképpen visszapostázom van Handersonéknak, mert én nem érdemeltem meg, és nem is akartam én lenni svindler hercegnő, aki begyűjti a gyűrűket.

Fájt minden egyes mozdulat, de valami azt éreztette velem, hogy meg kell tegyem. Visszacsúsztattam a fiókot, és ledőltem az ágyra. Nem jelentett semmit, de azzal nyugtattam magam, hogy Daniel legalább végig hallgatott, igaz nem válaszolt, szóval valószínűleg már sosem tudom meg, hogy valójában mit akart nekem írni.

Szörnyű éjszakám volt, ezúttal másodjára. Egyszer-kétszer oldalra nyúltam, hátha ott van Daniel, de nem meglepő módon nem volt ott. A helye üres volt, akárcsak a szívemben. A párnája és a takarója hideg, és én mégis azokhoz közel akartam lenni. Daniel hűlt helye is jobb volt, mint a teljes hiánya, a teljes kiiktatás, amivel előbb vagy utóbb szembe kellett nézzek.

Már szinte izgatottan vártam, hogy ki lehet a következő ember, akit tönkre tehetek. Ezúttal azonban tudnom kellett, hogy én nem viszonozhatnám az érzéseit, legyenek azok bármilyenek, nehogy még egyszer koppanjak. Szívkirálynőként én lehettem a független és az okosabb.

Hajnalban, az állandó forgolódásom megszüntetésére azt az ötletet találtam ki, hogy kimentem vécére. Az ablakomat verte az eső, és ez passzolt a hangulatomhoz. Az ég éjfekete volt, a legcsúnyább, amit valaha láttam, és bár odakint sötét volt, a közvilágítás gyér fényében láttam a felhők sziluettjét. Visszafelé megnéztem a telefonomon az időt. Öt negyvenet mutatott. Nem tudtam, hogy mit kezdjek még ennyi ideig, nem volt semmi teendőm az elkövetkezendő napokra, főleg úgy, hogy nem kellett többé az esküvőszervezéssel foglalkoznom. De addig is legalább arra kellett még várnom, hogy valaki felébredjen, akire tudok figyelni, és így a saját gondjaim egy kicsit háttérbe szorulhassanak. Hirtelen a szívem is kiugrott a helyéről, mert zizzent egyet a kezemben tartott készülék. Messenger értesítés volt, méghozzá Danieltől. Két egyszerű szó.

Daniel:
Nézz ki!

Thea:
?????

Azért elsétáltam az ablakig és mivel az esőfelhőn át nem láttam semmit sem, ezért kénytelen voltam kinyitni a teraszajtót. Kiléptem a zuhogó esőbe, egy pillanat alatt átázott az összes ruhám, ami azért nem volt akkora nagy teljesítmény az eső részéről, mert a köntösömön kívül még egy póló és egy alsónadrág volt csak rajtam.