Love in the Palace

Liam

- Mi van? – Daniel döbbenten figyelt, nem tudta mire vélni a kirohanásom. Vele ellentétben én pontosan tudtam, hogy miért reagáltam úgy, ahogy. Egy komolytalan dolog miatt csináltam egy akkora cirkuszt, amekkorát egyáltalán nem kellett volna, sőt még csak meg sem kellett volna szólalnom. Ahelyett, hogy végig hallgattam volna Danielt, inkább hisztizni kezdtem. Megráztam a fejem, aztán rámosolyogtam.

- Egyszer az élteben próbálom alakítani a megtört szívű tinit, erre te belerondítasz!

- Aha, szerintem is ez a normális reakció. – Daniel felhorkantott, de a lágy tekintetéből, és a mosolyra húzott ajkaiból tudtam, hogy nem haragszik.

- Én annyira hülye vagyok, és őszintén sajnálom. Figyelj, egy ideje már ezen rágódom, tényleg komolyan gondoltad, amit az első este mondtál? - kíváncsiskodtam. Ez volt az utolsó lehetőség, amibe kapaszkodni tudtam, tudnom kellett, hogy nem csak azért mondta, hogy a közelembe kerülhessen.

- Mire célzol?

- Jó lenne, ha ezt te is tudnád – sütöttem le a szemem. Nem tudtam elképzelni róla, hogy spontán mondana ilyet, de valahogy azt éreztem, nem mondott igazat.

- Amennyiben arról van szó, hogy szeretlek-e, akkor igen, a lehető legkomolyabban mondtam. És a lehető legszédületesebben szeretlek. Thea, történjen bármi, az érzéseim nem fognak változni, ezt már most merem neked garantálni.

- Huh. – Megnyugodva hunytam le a szemem, aztán elmosolyodtam. Csillogó szemekkel néztem Danielre, és hagytam, hogy az érzelmeim elhatalmasodjanak felettem. – Én is szeretlek.

Daniel mosolyogva odajött hozzám, átkarolt, aztán lágyan megcsókolt. Utána sem engedett el, hagyta, hogy az ölelésébe simuljak. A kezébe vette a kézfejem, puha érintéssel, csak az ujjbegyeivel simogatta.

- Hol a gyűrűd? – Kissé kétségbeesett volt a hangja, és legalább az enyém is ennyire az volt.

- Nem tudom, veszekedtem a többiekkel, levettem, ledobtam a párnára, de most nincs itt. Elaludtam a kanapén, de az ajtóm be volt zárva, csak te vagy Hayle tudtatok bejönni az alagúton keresztül, és ha nálad nincs akkor... Annyira hülye vagyok!

A gyűrű elvesztése rosszabbul hatott rám, mint azt elképzeltem. A tanácstalanság, hogy elvesztettem belülről kezdett felmarcangolni. Daniel magához ragadott, és szorosan tartott, miközben hevesen rázkódott a vállam.

- Nyugodj meg, itt kell lennie, de ha nincs, akkor sincs semmi baj, majd veszünk egy másikat.

- Nem! - jelentettem ki dacosan. - Nekem ez kell!

- Akkor van egy jó hírem! Megtaláltam. – Daniel barátságos mosollyal törölt le egy könnycseppet az arcomról, én kíváncsi tekintettel figyeltem.

- Hol van?

- Fordulj meg. - Daniel a hajamba túrt, és a nyakamat kezdte csókolgatni. Párat ráncigált a hajamon, mire a kezében volt a gyűrű. Döbbenten néztem a csillogó kőre, amit valóban az eljegyzésemre kaptam tőle. - Kíváncsi lennék mik vannak még ebben a hajban.

Daniel rejtelmesen súgta a fülembe, amitől végigkúszott rajtam a libabőr. Elvigyorodtam, aztán kacér tekintettel figyeltem.

- Ha te azt tudnád - nevettem el magam.

Odatartottam az ujjam, Daniel a kezébe vette a kezem, aztán óvatos mozdulattal visszahúzta a jobb gyűrűsujjamra az ékszert. Hálásan felsóhajtottam, miközben a vőlegényem megcsókolta a kezem.

- Kész, most már újra az enyém vagy.

- Még nem vagyok a tiéd. – szomorúan elhúztam a szám - Majd, ha feleségül veszel, csak akkor.