Love in the Palace

Ítélet

A fehér bírósági épület előtt parkoltunk le a terebélyes kavicságyon. A parkolóban alig álltak autók, de felismertem még pár királyi autót, amikről tudtam, hogy a családomhoz tartoznak. A nap gyönyörűen sütött, és felháborítóan megtévesztő volt, mert idelent a földön semmi gyönyörű nem volt. A gyomrom görcsben állt, és a kezdeti boldogság, amit Daniel közelsége adott egy pillanat alatt elpárolgott belőlem, ahogy a korinthoszi oszlopokkal díszített intézményt először megláttam. Az egész egyszerűen csak frusztráló volt.

- Hé, ne aggódj, nem lesz semmi baj. – Daniel megszorította a kezem, aztán elengedett.

Kiszállt az autóból, elölről megkerülte, aztán kinyitotta nekem az ajtót. Kisegített a murvára, amiben a magassarkúm azonnal süllyedni kezdett, éppen ezért kézen fogva sétáltunk be az épületbe. Elszórtan újságírók lézengtek, és természetesen nem tudták megállni, hogy pár képet ne készítsenek rólunk.

Oldalra pillantottam, hogy lássam Daniel arcát, bár már nem annyira látszott, mert Charlotte lekente a fejét, még ott voltak a verekedés nyomai, éppen elég bizonyítékként szolgált, a zsebemben pedig ott lapult a telefonomon Liam fenyegetése. Úgy éreztem elég ennyi alátámasztása annak, hogy Meribelle egy gerinctelen seggfej, és mindez elég arra, hogy elítéljék, de azért az aggodalom nem tudott elszállni a gondolataim közül.

- Ő királyi fensége, Dorothea Celest Agrethe koronahercegnő és Daniel Abraham van Handerson herceg - jelentett be minket az egyik ajtónálló, közvetlen a tárgyalóterem előtt. A teremben mindenki felállt - kivétel a szüleim - és csendben várták ameddig a kijelölt helyünkre nem érünk.

Ott ült Liam a vádlottnak kijelölt helyen, engem pedig beültettek a tanú székébe.

- A mai tárgyalást ezennel megkezdem - jelentette be Jones bírónő.

Zavart, hogy ebben nem mi hozzuk a döntést, pedig az abszolút monarchia lényege pontosan az lett volna, hogy a családom szabja ki Meribelle ítéletét. Csakhogy tiszteletben tartva a népet és az akaratukat, szokás, hogy az olyan ügyeket, amelyekben a királyi család érintett egy külső bíróra és független esküdtszékre bízzuk. Ez nem egy újkeletű dolog, a szüleim ebbe a rendszerbe már beleszülettek. Mint sok minden más, ez is a dédnagyanyámhoz, Leonorához köthető.

- Fenség, kérem mondja el, mi történt tegnapi nap folyamán. – Liam ügyvédje lépett elém, aztán miután meghajolt belekezdett a kihallgatásomba.

- Nos, a szüleim arra kértek töltsek el egy napot Liam Meribelle-lel. Ennek eleget téve, reggel tizenegy órakor a lord lakosztálya előtt vártam, amikor az engedélyére beléptem, mindent rózsaszirom vett körül. Nem akartam hinni a szememnek, ezért még egyszer becsuktam, majd kinyitottam az ajtót. Miután nem tűntek el a rózsaszirmok beültem az egyik fotelbe, megjegyzem abba, amelyik a legmesszebb esett Liam Meribelle ágyától. Ő közelebb hívott, de nem szándékoztam közelebb kerülni hozzá. Ez nyilvánvalóan nem tetszhetett a lordnak, mert erőszakkal felemelt, és levette rólam a pólóm, azt a földre dobta. Nem hallgatott az ellenkezésemre, pedig többször szóltam, álljon meg. Befektetett az ágyába, és a saját pólóját is eltávolította magáról. A nadrágszíját leoldotta magáról, utána a melltartóm pántjával kezdett bíbelődni. Ezek után lelöktem magamról, és visszavettem a pólóm. A lord valószínűleg bedühödhetett, mert elkezdett szidni. Többször használta rám a prostituált szó szinonimáit. Megfenyegetett, hogy a sajtóhoz fordul, felad, továbbá kiteregeti a titkaim, amelyek egyáltalán nem tartoznak Liam Meribelle-re. Az utolsó szitok után rontott be Daniel herceg, aki a védelmemre kelt, ezáltal földre vitte Mr. Meribelle-t. Én kiszaladtam az őrökért, mikorra visszaértem a herceg a földön feküdt, ereje igencsak elhagyta. Az őrök leszedték a lordot Daniel hercegről, majd elvitték. A szobalányom és én lekezeltük van Handerson herceg sérüléseit. Nagy valószínűséggel megrepedhetett az orrcsontja, illetve kék-zöld, mára már lilás foltok borítják arcát. Azt hiszem ennyi lenne.