Love in the Palace

Siával

Reggel, a szőnyegen ébredtem, azaz inkább felriadtam Hayle rángatására. Amikor észrevette a kisírt szememet, elborzadva rám pillantott. Olyan érzésem volt, mintha mindent tudna, mintha többet is tudna, mint amennyit én tudtam. Nyöszörögve átfordultam a másik oldalamra, hogy ne kelljen az unokatesóm szemébe néznem.

- Kihagytad a reggelit. Mi történt, és miért alszol a szőnyegen? – Elöntött a megkönnyebbülés, hogy talán mégsem tud mindent, de az fájt, hogy be kell avassam. Vagyis annak is inkább az a része, hogy ezáltal óhatatlanul fel kell idézzem az éjjel történteket.

- Tegnap, amikor megjöttem Daniel közölte, hogy el kell mennie. És eredetileg nem aludtam, csak gondolom kiütöttem magam a szőnyegen.

- Értelek. Hagylak, szedd rendbe magad. Anyukádék várnak a trónteremben.

Felsóhajtottam, és felültem. Hayle kiolvasta a szenvedést a szememből, mert együttérzően bólintott, aztán segített felhúzni magam a földről.

- Szuper, még az is. – Hayle, jobb híján magához ölelt, aztán kiment a szobámból.

Bementem a fürdőbe, a hajamat felkontyoltam a fejem tetejére, és belepillantottam a tükörbe. A vörös, kisírt szemeim láttán azonnal feljöttek az éjszaka emlékképei.

Remegő térddel a szőnyegre rogyok, és kitörik belőlem a sírás. A padlón fetrengve szipogok, aztán újra rám jön az átható kutyavonyítás. Felnyomom magam a padlóról. Kiszaladok a fürdőbe egy pohár vízért. Bedugom a fülesem, megtalálom John Legendet. Elindítom és random lejátszásra rakom. Visszaülök a földre, újra felkelek. Leveszem a polcomról a Csillagainkban a hibát. Lerogyok a fotelba, egy ültő helyemben elolvasom a könyv felét. Elzsibbadok.

Megint lefekszem a szőnyegre, éjjel kettőkor leteszem a könyvet magam mellé, és odahúzom a laptopom. Az éles fény elöszőr bántja a szemem, de hamar hozzászokok. Beindítom a Titanicot. A film végére a szőnyeg a fejem alatt teljesen átnedvesedik a könnyeimtől. Arrébb megyek és tovább bőgök. Visszaszökik az emlékezetembe, ahogy Daniel utoljára néz. Még jobban sírok.

Valamikor három környékén zizegni kezd a telefonom. Mindenhol keresem, de nem találom. Az utolsó hely, ahol megnézem a farzsebem. Bingó. Ahogy felvettem volna letette. Újabb sírógörcs. Nekivágom a telefont a szekrény lábának, megjelenik az almajel. Megpróbálom visszakapcsolni. Kéri a SIM-kódot. Eljátszom mind a három lehetőséget. Letiltom, francba. Megint sírok.

Hajnali öt óra felé még is elalszom. Hatkor felkelek valamilyen rémálomból. Fél hétkor sikerül visszaaludnom. Hétkor Hayle kelt.

Körülbelül így telt az estém. A fiókomhoz szaladtam, és előtúrtam a kártyámhoz tartozó adatokat, beütöttem a PUK-kódot a telefonba, feloldottam. Hatalmas megkönnyebbülés fogott el, azonnal tárcsáztam Danielt, akitől összesen 100 nem fogadottam volt. Beleértve a barangolásomkor keletkezetteket, és amiket az éjszaka alatt generált. Valamilyen szinten megnyugtatott, hogy gondolt rám, sőt hogy próbált elérni, de az nem segített a helyzetemen, hogy nem tudtam vele mindezt megbeszélni.

Nyolcszor csengettem, egyikre se vette fel. Végül kisípolt, ezért nem próbálkoztam még egyszer, mert értelmetlennek láttam. Inkább a tegnapi ruhámban lementem apámékhoz a trónterembe. Semmi kedvem nem volt velük beszélni, de ha Hayle-t küldték el értem, akkor nyilvánvalóan fontosat akartak tőlem.

- Jó reggelt - köszöntem.

- Szia Doroty... te jó ég! Hogy nézel ki? - rémült meg anyám.

- Ja, nyugi csak kiélem a kamasz éveim végét, ha eddig úgy is az volt, hogy mindig én voltam a mintagyerek. És Hayle-t szidtátok.