Love in the Palace

Előkészületek

Az elmúlt másfél hétben folyamatosan fel-alá rohangáltam, egy percnyi szabadidőt is csak nehezen tudtam magamnak szakítani. Az egyetlen pihenési forrásom a ruhapróba volt, már ha azt pihenésnek lehet nevezni, hogy egy helyben kellett álljak egy pódiumon, miközben körülöttem két-három ember igazgatta a ruhát. Végigsimítottam a fehér anyagon, ami egy hatalmas tüll szoknyából, felül pedig brokátból volt megcsinálva. A tüll tele volt rakva csillogó strasszokkal.

Mr. Taylor óvatosan a hajamba tűzte a több méteres fátylat, ami az emelvényről egészen a próbaterem ajtajáig ért. Cipő gyanánt egy fehér körömcipőt választottam, tű sarka volt, de csak annyira emelt meg, hogy Daniel még fél fejjel így is magasabb volt nálam.

Az esküvő díszítését Priscilla gyönyörűen elrendezte. Mindenhol pink és fehér rózsák lengték be az utunkat. A palota kertjében egy részen hosszan elterültek a széksorok, a polgári esküvő végett.

A torkomban az utolsó héten, egész végig éreztem a gombócot. Ehhez még társult a gyomrom, ami néha-néha megbizsergetett. Tudtam, hogy az izgalomtól van. Mindenki érezheti. Elvégre az összes lány vágya, hogy az esküvője legyen a legnagyobb, és legszebb napja. Ahogy megtaláltuk az időpontot, és a megfelelő meghívótípust, rögtön el is küldtük azokat, hogy a lehető legszebb és legnagyobb esküvőnk lehessen.

Charlotte kikapcsolta a ruhát a hátamon, én pedig kiléptem belőle. Átmásztam a lagzis göncömbe, ami egy pink estélyi volt. Fekete csipkével hímezve a derék résznél, és a szív alakú dekoltázsánál.

Megpördültem a ruhában, és minden kétségem eloszlott. Az ember tizennyolc évesen nem várja, hogy férjhez megy. Velem ellentétben. Én nem csak, hogy elvártam, de akartam is mindennél jobban. Mert egy olyan férfi várt rám az oltárnál, akiről tudtam, hogy jóban-rosszban mellettem lesz, kitart holtomiglan-holtodiglan, és ez akárhányszor csak a pillanat töredékéig az agyamba kúszott, úgy mosolyogtam, mint egy őrült, a szívem olyan hevesen vert, hogy kétszer annyi vért pumpált a szervezetembe, és a gyomromban úgy röpködtek a pillangók, hogy akár még kis is szakíthatták volna.

Ha a szülinapi bálom előtt közvetlen valaki azt mondja, hogy én bizony megtalálom az igazit, azt nagy valószínűséggel kinevetem. Akkor azt hittem megtaláltam az igazit. Most már tudom, hogy Tom messze nem a nagy Ő volt, talán a kicsi, vagy csak valaki, akiről elhittem, hogy több van köztünk, mint barátság, valaki, aki megmutatta, hogyan kell viselkedni a szerelemben, hogy az igazinál, vagyis Daniel Abraham van Handersonnál már tudjam, hogy hogyan kell viselkednem.

Anya zökkentett ki a bambulásból.

- Doroty figyelsz rám?

- Mi? Bocsi elbambultam.

- Észrevettem, csak annyit mondtam, hogy most van egy kis szabad időd, ameddig nem szól valaki, hogy szükség lenne rád.

- Jó, köszi. – Lepattantam az állványról, magamra kaptam a köntösöm, és villámtempóban felszedtem a telefonomat is. – Sziasztok, viszlát!

Rögtön a szobánk felé vettem az irányt, futottam, mint akit puskából lőttek ki, és csak remélni tudtam, hogy a hercegem éppen ott tartózkodik. Benyitottam és igen, Daniel a babzsákban ült és netezett. Kifújtam a levegőt, és amikor már normálisan kaptam levegőt, lehajoltam, és átöleltem hátulról.

- Szia. Mit csinálsz?

- Indokolatlanul frissíttetem a közösségit. Egyébként meg rád vártam.

- Milyen jó nekem. – elégedetten elvigyorodtam.

- Ugye? - maga elé húzott, beültem az ölébe, és megcsókolt. - Hogy vagy?

- Furcsa, a legtöbb embernek az életében ez az időszak a legstresszesebb, de nekem messze a leglazább. Mármint kiköpöm a tüdőm, annyit rohangálok fel-alá, de nem érzek semmi bajt, csak egy kicsit fáradt vagyok. Hajt az út vége, azt hiszem.