Love in the Palace

Kétségek

Tom állt az ajtóban. Jelenlétét nem tudtam hova tenni. Való igaz, hogy tanácsadómként szabadon járkálhatott a szobámban, na de kopogás nélkül semmiképp sem. És mellesleg ezt a kiváltságát elvesztette akkor, amikor úgy döntött, hogy feladja a kettőnk közti nyolc évet. Sosem hittem volna, hogy úgy megyünk szét, ahogy tettük. Nem mintha abban hittem volna, hogy valaha is szétmegyünk, de mint mindenki, néha én is elgondolkodtam ilyeneken, és nem azért, mert nem szerettem Thomast. Tegye fel a kezét az, aki a kapcsolata folyamán egyszer sem gondolt szakításra. Ha van ilyen, az vesse rám az első követ. Mérges voltam, egyrészt azért, mert dobott, másrészt viszont azért, mert hívatlanul rontott be. De aztán rájöttem, hogy nem azért voltam a leginkább mérges, sokkal jobban haragudtam azért, mert félbeszakadt miatta a csókom Daniellel. Persze egy bizonyos szinten ennek örültem is, nem tudtam, hogy meddig mentünk volna el, ha nem így történik.

- Mit akarsz? - kérdeztem hűvösen.

- Bocsánatot akartam kérni. Rájöttem, hogy képes vagyok érted bármit megkockáztatni. De úgy látom elkéstem.

- Ha egy fél órával hamarabb jössz, és mondjuk te nyugtatsz meg, akkor talán meg tudtam volna bocsátani.

- Ezt meg hogy érted? Ha kell, én is megcsókollak, hogy helyre álljon a lelkibékéd. – Undorító, cinikus hangsúlyt használt. Ennyire még sohasem volt ellenszenves, akkor sem, amikor két teljes hónapig gyászolta az apja elvesztését. A viselkedése összeférhetetlen volt a mondandójával. Úgy volt, hogy bocsánatot kérni jött, de csak olajat öntött a tűzre.

- Én nem arról beszélek.

- Ne haragudjatok, de te! – Daniel ingerülten Thomasra mutatott. Egy pillanat erejéig el is felejtkeztem a jelenlétéről, de örültem, hogy emlékeztetett rá. Azt hittem, nem fog beleszólni, de jól esett, hogy mégis. - Azt hiszem, nem az a legjobb megoldás erre a szituációra, ha kiosztod Theát, amiért a leendőbeli férjével, megjegyzem, teljesen jogosan csókolózott.

- Én nem osztottam ki, hanem csak megjegyeztem. – Thomas hangjából csöpögött a gúny.

- De milyen hangsúllyal?

- Már megbocsáts, de ki vagy te, hogy számon kérd rajtam, hogy hogyan beszélek a barátnőmmel?

- Esetleg megpróbáltok úgy beszélni rólam - mutattam magamra - mintha én is itt lennék?

- Ezer bocs.

Thomas magához húzott, az ajkait rögtön az enyémre tapasztotta, mintha csak meg akarta volna mutatni, ki az úr a háznál. Undorító, nyálas, követelőző csók volt, és fájt, ahogy tolakodott, és a hátamba mélyesztette az ujjait, hogy szorosan tartson maga mellett. A lehető leggyorsabban viszonzatlanul hagytam a csókját, és kibújtam az öleléséből.

- Ha még egyszer hozzá érsz...

Daniel hangja félelmetesen higgadt volt. Ránéztem, és az arcán kendőzetlen ellenszenvet fedeztem fel. Úgy nézte Thomast, mintha egyetlen pillantásával meg tudná ölni, és nem kételkedtem benne, hogy meg is tenné. Értem. Értem tenné meg. Nem azért, hogy felvágjon, vagy hogy visszaéljen a hatalmával. Miattam szólt bele a vitába is, csak engem védett. Engem, egy vad idegent, aki azt kérte előtte, hogy hadd legyen egy viszonya. Ráadásul most pont attól a fickótól kellett megvédenie, akiről azt hittem, hogy a legjobb választás.

A felismerés úgy csapott arcon, mint Miley Cyrus Wrecking ball-ja. Daniel feláldozta saját magát értem, most már háromszor. Feladta a kapcsolatát Lindseyvel, feladta a mi nem is létező kapcsolatunkat, és ezek után még helyettem keveredett vitába az exemmel. És nem kérte rá senki, hogy tegye ezt, egyszerűen csak megtette. Ez az a szintje volt az önzetlenségnek, amit nem neveznék udvariasságnak, ez annál sokkal több volt.