Love in the Palace

Prológus

Az, ami az öt és tíz év közötti lányok számára egy cukros, rózsaszín álom, az számomra a valóság. A legtöbben azt hiszik, hogy hercegnőnek lenni egyszerű, amire nem igazán tudok rácáfolni, de azért nem csak arról szól, hogy a szőke herceg fehér lovon értem jön, kimászok az ablakomon, lecsúszok a hosszú hajamon, elhagyom a cipőm, miközben száz évig alszok egy mérgezett almától, és végül a szőke herceg csókja felébreszt. Kezdjük ott, hogy nem mindegy az sem, milyen herceget választok.

Az első, hogy lehetőleg ne pályázzon a saját országa trónjára, és még talán annyi, hogy jó nevű családból származzon. Ami engem leginkább zavar, hogy nem én választhatok. Nem érdekel sem a származása, sem, hogy hogyan néz ki, engem egyedül az érdekel, hogy szeretem-e az illetőt. Fogalmazzunk úgy, hogy inkább a szüleink között köttetik a frigy, és nem köztünk.

Dorothea Celest Agrethe vagyok, Elareden koronahercegnője. Ez nem csak egy cím, azzal, hogy én vagyok a trónörökös, magas elvárásokat társítanak felém, még akkor is, ha az ország relatív kis méretű.

Az egyik ilyen elvárás, hogy férjhez kell mennem, jelen esetben Daniel Abraham van Handerson herceghez. Daniel, amennyire tudom, kis eséllyel indul a saját országának trónjáért, lévén harmadik fiúgyermeke a királyi párnak. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem lehet belőle király a saját országában, de kevés rá az esély. Amire sokkal inkább pályázhat, az Elareden trónja, és azzal együtt az én kezem is.

A sziget, ahol élünk, az Atlanti-óceánon helyezkedik el, és bár földrajzilag közelebb van Amerikához, a történelmünk sokkal szorosabban kapcsolódott össze Európával. Az ezerhatszázas évek óta lakott a sziget, a történészek szerint egy elsüllyedt gályarab szállító hajó túlélői népesítették be. Sokáig egy család, a Campbelle-ek uralták az egész szigetet, de végül négy országra oszlott, amikor egy-egy földesúr elég hatalmat szerzett magának. Így szakadt le elsőként a nyugati rész, ahol jelenleg a Grippenwald család uralkodik. Samuel Grippenwald, elhíresült a hercegnők körében, ugyanis még mindig nőtlen, pedig két éve átvette szüleitől a trónt. Ha akarnék sem mennék hozzá, hiszen mindketten a saját országunkat akarjuk kormányozni. A másodjára leszakadt, északon a már említett van Handerson család kormányoz. A sziget belső területei a Campbelle-Bledel dinasztia tagjai irányítják. Jó ideje csak nők vannak a trónon, mint például a kuzinom. És végül Elareden, a csodálatos, déli, napsütötte Elareden, ahol a Campbelle-Agrethe család, és így anyám és apán uralkodik.

Tehát, az egyetlen esélyes házasság, ami mindannyiunknak kedvez az az Agrethe-van Handerson frigy megköttetése.

Jó pár éve találkoztam utoljára a herceggel, de nem szimpatizáltunk sosem olyan lehetetlen módon. Ő elvolt a saját dolgával, és én elvoltam az én ügyeimmel. Például azzal, hogy megpróbálom kiiktatni a szüleim tudatából, hogy nekem feltétlenül egy herceghez kellene hozzámennem. Bár mindenki haladószellemű volt – vagyis inkább a többség – egy valamiből senki sem engedett. Egy hercegnő csak és kizárólag nemesi származású vőlegényt választhat magának, arról nem is beszélve, hogy randizni sem nagyon randizhat mással. Én viszont egyáltalán nem hiszem, hogy attól, mert valaki nemes, még jobb, ahogy ez fordítottan is igaz. Aki nem nemes, egyáltalán nem rossz, sőt, példának okáért itt van Thomas Chester, az én Thomasom.

Tom és én ezer éve ismerjük egymást, kábé azóta van több köztünk, mint barátság. Ez igazi szerelem, és megtörhetetlen. Talán az egész ki sem alakult volna, ha anyámék nem zártak volna skatulyába. Szigorú neveltetésben nőtem fel, és nem volt az ínyemre, így lázadni kezdtem. Tom is egy amolyan lázadási jelkép. Vagy legalább is az lenne, ha nem lenne teljesen titkos a kapcsolatunk. Egy ekkora hodályban, nem nehéz elrejtőzni, éppen ezért az elmúlt nyolc évben tökéletesen tudtuk palástolni a szerelmünk.