Love in the Palace

Nyaralás

Daniel bedobálta a bőröndöket a csomagtartóba, és beült az autóba. Gyújtást adott rá, majd elindultunk. A bíróság kapuján kiérve mégsem balra fordultunk, az autópálya felé, hanem jobbra, ami a belváros felé vezető út volt. Összeráncoltam a szemöldököm, mert arra számítottam, hogy visszamegyünk a palotába, arra nem, hogy van még valami plusz program beütemezve ez után. Alig kezdődött el, de már így is túl sok minden történt ezen a napon, és nem igazán volt jó szájízem az újabb meglepetésekhez, még akkor sem, ha nyilvánvaló volt, Daniel nem akar nekem ártani.

- Daniel, mit csinálsz? Nem erre kell menni a palotába.

- Ki mondta, hogy haza megyünk? – Nem tudtam elsiklani a tény felett, hogy otthonának nevezte a palotát. Elmosolyodtam, de ettől még fenntartottam az aggályaim az útvonallal kapcsolatban.

- Hova viszel? Csak szólok, hogy az emberrablást a legtöbb országban bünteti a törvény, arról nem beszélve, hogy hivatalos személy ellen követnéd el, ami még súlyosabb szankciókhoz vezethet. – Daniel felnevetett, aztán megrázta a fejét.

- Nem rabollak el, csak kiszakítalak a komfort zónádból, azt pedig nem büntetik. Ideje nyaralni menni, túl sok dolog van a nyakunkban, és szinte biztos vagyok benne, hogy még fokozódni fog. Ha már itt tartunk, apáék tudnak jönni szombaton, és vasárnap is. Chris, Bruno és Ashton is jön.

- Az jó.

Nem tudtam mi mást reagálhatnék, különben is elterelődtek a gondolataim, hogy fejben fel tudjam idézni a srácokat. Abban biztos voltam, hogy Bruno a legidősebb, és Danielnek van egy ikre is, de őt már névről nem tudtam. Úgy silabizáltam ki, hogy a legnagyobb valószínűséggel Chris lehet az. Mintha hallotta volna a gondolataimat, Daniel megválaszolta a fel sem tett kérdésem.

- Igen, Chris az ikrem.

- Honnan...?

- Csak tudtam.

- Ez kicsit sem volt abszurd. – Felnevettem, és visszakanyarodtam az eredeti témánkhoz. - Na, de mond el hova megyünk!

- Mondtam már, elmegyünk nyaralni.

A belvárosban kanyarogtunk, aztán felhajtottunk az egyik, keletnek tartó autópályára. Egyre kíváncsibb lettem hova megyünk, de Danielből nem tudtam kiszedni, és egy idő után meguntam a kérdezősködést.

Végig a hegyek között haladtunk, sejtettem, hogy meddig megyünk, de nem esküdtem volna meg rá. Csak élveztem, hogy elszakadunk mindentől. Ahogy a kilométerek nőttek, úgy csökkentek a problémáim súlyai, végül szinte már meg is feledkeztem róluk. Szó szerint hátra hagytuk a problémákat.

- Min gondolkozol? – kérdezte Daniel, mivel már egy ideje csendben voltam, és ez nyilvánvalóan szokatlan volt számára.

- Pisilnem kell - nevettem fel.

- Megálljunk?

- Légyszi - Daniel lekanyarodott jobbra a következő megállónál. Besétáltam a benzinkútra, nyomomban Daniellel, de én egyenesen a mosdó felé vettem az irányt, ő viszont lemaradt.

Amikor kijöttem, a kasszánál Daniel állt, és éppen fizetett. Odamentem hozzá, és hátulról átöleltem. Maga mellé húzott, egy puszit nyomott az arcomra. Kézen fogva kisétáltunk a kocsihoz, majd beleültünk, Daniel elindította az autót, visszakanyarodott az autópályára.

- Legalább azt megmondod meddig maradunk?

- Igen, ma van csütörtök, három napot maradunk, ergo szombat reggel indulunk, hogy ötre hazaérjünk.

- Most már csak az a kérdés, hogy honnan.

- Már mondtam, meglepi.

- Maradjon is az. – Határozottan bólintottam, mivel tetszett ez a kis titkos része a dolognak. Persze ahogy a környezetem ismertem, szinte biztos voltam benne, hogy csak számomra meglepetés, otthon mindenki, vagy majdnem mindenki tudja.