Love in the Palace

Pletyka

- Doroty mit titkolsz? - vallatott Christian herceg.

Felsóhajtottam. Éreztem, hogy Daniel szorosabban karol át, ezzel talán azt jelezve, hogy itt van nekem, és számíthatok rá. Találkozott a tekintetem Hayle-vel is. Ő egy óvatos, bátorító félmosolyra húzta a száját. Még egyszer sóhajtottam, aztán a húgom felé fordultam, úgy véltem, könnyeb neki magyaráznom, neki, akit ismerek, és szeretek, és ő is szeret engem, mint a leendő férjem családtagjainak.

- Most már úgy is mindegy. Jobb, ha tőlem tudjátok. Sierra emlékszel az inasomra? Thomas Chesterre?

- Hogyne, bírtam, jó srác, de mostanában nem szoktam látni.

- Annak is meg van az oka. Dióhéjban, azoknak, akik nem tudják, Thomast azóta ismerem, amióta az anyja tanított. Ezalatt az idő marha jó barátok lettünk, durván négy éve többek is, mint barátok. Senki sem tudta, annyira jól titokban tudtuk tartani, pedig itt még a falnak is füle van. Thomasban esélyt láttam egy normális életre, és vonzott a lehetetlen, hogy... - belém fulladt a szó, és sírásban törtem ki. Daniel szorosabban fogott magához, ami némiképp megnyugtatott, annyira, hogy a sírásból visszavegyek. Pityeregve folytattam. - A bál estéjén szakítani akart velem, és én is, miután megismertem Danielt.

Nem mertem az említett szemébe nézni. Tudtam, hogy mellettem áll, hiszen annyira közel, és annyira szorosan tartott, ahogy még sosem. Mégis úgy éreztem, hogy elárultam őt. A szégyenérzet, hogy azt gondoltam, egyáltalán bármikor működhetne valami a trónörökös és egy szolga között, egyre jobban temetett maga alá. Sierra döbbent tekintete, Chris mérges arca, és Ashton közönyös pillantása egyre inkább sulykolta a helyzetet. A babzsákból ráláttam az ablakomra, odakint verőfényesen sütött a nap, a boldogságra emlékeztetett, hogy pillanatokkal azelőtt még mennyire boldogok voltunk, mind. Most pedig én tönkretettem az egészet, és ezzel a szégyennel, ezzel a bűnnel örökre együtt kell élnem.

- Megmondtam neki, hogy szeretem, ezt hallotta is Hayle, persze Thomas Chester ezek után kidobott, majd úgy tíz perccel később vissza akarta könyörögni magát hozzám, de nem engedtem neki. Ezen a héten ő volt az első, de közel sem az utolsó, aki lekurvázott. Daniel behúzott neki egy párat, bár én akartam - kínosan felnevettem. - Tom ezért tűnt el ilyen hirtelen, csak neki valahogy bosszút kellett állnia. Ezért egyezséget kötött Liam Meribelle-lel. Liam mindent tud, mindent, mert Thomas kitálalt neki. Ő pedig egész héten sakkban tartott, valószínűleg éppen azon elmélkedik a börtönben, hogy hogyan adja tovább valami pletykalapnak az infót, hogy keresztbe tehessen nekem.

A történet végére egyre inkább Daniel felé húzódtam, és a karját öleltem, vagy inkább kapaszkodtam belé. Olyan volt, ha elengedném, akkor az egyetlen fix támpont is eltávolodna tőlem. Ettől függetlenül még mindig nem mertem a szemébe nézni. Nem akartam látni a pillantását, mert Daniel mindig úgy nézett rám, hogy tudtam mire gondol. Ki tudtam olvasni azokból a jégkék szemekből bármit, kivéve akkor, ha titkolni akarta, de az őszinteségét sosem tudta elfedni.

- Css...- simogatta a hátam Daniel. Kellemes volt, a nagy tenyere szinte átérte az egész hátam, mégis frusztrált, hogy ennyire empatikus. Meg lett volna hozzá a joga, hogy utáljon, és még csak nem is haragudtam volna rá. Megérdemeltem volna. - Semmi baj nincs, nyugodj meg. Thea, itt vagyok.

A fülembe suttogott, de én megráztam a fejem, és végre felé fordultam, ami azt jelentette, hogy kicsavartam a nyakam, hogy rá nézhessek.

- Pont ez a baj! – fakadtam ki hangosan. - Miért vagyunk még mindig itt? Miért nem szöktünk már meg? Nem akarok itt lenni, el akarok menni innen, úgy mint a héten.

- Nem futamodhatunk meg minden egyes fenyegetés után. Ketten együtt erősek vagyunk, együtt megoldjuk.

Daniel hangja lágy volt, erős kontrasztot alkotott az én, sipító hangommal. A két tenyere közé fogta az arcom, még a vizenyős szememen át is láttam, hogy a jégkék szempár aggódóan tekint le rám. Síri csend honolt a szobában, egyedül csak a hüppögésem hallatszódott. A csendet végül Christian törte meg.