Fáraó macskája

6

A vállaimban húzó fájdalmat éreztem. A fejem hasogat és ég a lábfejem. Az éles fénytől csak hunyorogni tudtam. Amint kitisztult a látásom, csak lépcsőket láttam. Két katona fogta a karjaimat. Nem tartottak olyan magasan, hogy a lábam ne érje a földet. Mindkét lábfejem lehorzsolódott. Bokámon és a csuklómon vastag fémbilincsek. Nem volt erőm magamtól járni, vagy kitépni kezeik közül magamat. Hát nem tudok mit tenni, mint hogy megvárom ennek az egész végét. Pár percig még vittek. Utána valószínűleg észrevehették ,hogy magamhoz tértem, ugyanis a tetejére érve nem túl finoman végiglöktek a kövön.  Tiszta lábakat láttam ékkövekkel kirakott szandálba.

-Hát ez meg mi?!

-A Kóbor, Farid uram. Arra gondoltunk, hogy a fáraó maga akar döntést hozni felette.

Valami erős tárgyat rakott  az állam alá és felemelte a fejem. Ez a Farid nevű alak magas rangjához hűen díszes ruhát hordott. Fején, azaz idétlen fehér sapka. Bűzlött az illóolajoktól és valami fanyar íztől.

-Micsoda ocsmány gyermek vagy!

-Hát te sem vagy egy szépség.

Kicsit túloztam ugyanis, átlagos kinézetével és táskás szemeivel undorítóan nézett ki. Pimaszságomra gyűrűkkel kidíszített kezével pofon vágott. Rohadtul fájt. A számba vér folyt. Valószínűleg felrepedt a szám.

-Kushadj szajha! Ti ketten! Jól tettétek, hogy idehoztátok. Kapjátok fel és hozzátok utánam!

Azzal megfordult és besétált a palotába. A katonák engedelmeskedve feljebbvalójuk parancsát ismét a karomnál fogva hurcolni kezdtek. Utolsó pillanatban még kiköptem a vért a számból és figyeltem. Néhány testvérem körülöttünk sétált. Csendben figyeltek, ahogy én is.  A palotába fehér ruhába öltöztettet szolgák siettek ide-oda. Az egyiknek kancsó volt a kezében, míg a másiknál egy tál gyümölcsökkel telve. Egy emelvényhez hurcoltak.  Minden tiszta dísz és pompa. Hánynom kell az illyes féle fényűzéstől, míg mások éheznek. Felemeltem a fejem. Az számból továbbra is folyt a vér, de nem törődtem vele. Csak a két alakot néztem az emelvényen. A fáraó és neje istent játszva ültek a trónjukon.

-Ki ez a nő, Farid?!

Mélyen meghajolt a rohadék és elégedett hangon szólt fáraójához.

-Felség! A katonák végre elkapták a város banditáját. Ez itt! A Kóbor.

Undorodva rám mutatott, mire én köptem egyet. Rohadék.

-Annyi éven át kerestettük, és most hirtelenjében itt van, még hozzá a híres Kóbor, egy lány. Mit tudsz felhozni bizonyítékként?

-Felség?

-Nekem ez egy átlagos táncoslánynak néz ki, aki eléggé ramaty állapotban van.

Szívás haver! 

-Van bizonyítékom uram. Számos katona próbálta elkapni a Kóbort, de senki sem járt sikerrel.

-Ezt már én is tudom! Olyat mondj, amit még nem! Ne rabold drága időnket!

-Igenis felség! Engedelmével kéretem a várost védelmező főkapitányt és azokat a járőröket, akik jól látták az évek során a huligánt.

-Legyen hát! Küldjétek ide Thabit főparancsnokot és a többi katonáját!

Unva az egészet, legyintett egyet és a kupájából iszogatott. Felesége, a királynő szőlőt majszolt és kíváncsian nézett. A rám vigyázó őrök észrevették, hogy tiszteletlenül bámulom őket, ezért az egyikük belemarkolt a hajamba és lenyomta, hogy ne bámuljam az uralkodókat.  

Mikorra megjöttek a katonák, a szám nem vérzett, de minden tagom,fájt és zsibbadt. 

-Na végre! Már ideje volt! Thabit főparancsnok! Néhány katona azt állítja, hogy az a lány a Kóbor! Megtennéd, hogy megnézed tényleg ő az?!

-Felség! Örömmel.

Ezt a hangot ismerem! Ez az öreg katona a városból! Nem tudom, hogy mit kapok, hogy ha felismernek, de ha ő meglát biztosan kiderül, hogy én vagyok akit Kóbornak hívnak. 

-Emeljétek fel a fejét! Így nem látom az arcát.

Fogvatartóm parancsnak engedelmeskedve, hajamnál fogva feszítette hátra a fejem. Fájdalmasan felnyögtem és grimasz pofival néztem az öreg katonára.

-Képes voltál még az álmaimban is bosszantani te lány! 

Államat megfogta és megszorította.

-Kíváncsi vagyok, hogy mégis hogyan kaptak el.

-Nos,Thabit?! Ő az?

-Igen felség! Ez a lány itt a legendás Kóbor.