Just Friends!?

Part 1

Egy szeles októberi napon kezdődött, amikor a fák a leveleiket siratták, a hűvös szélnek avar és fenyő illata volt s didergetve belopózott a pulóverek alá.
Kiszálltam a kocsiból anyám parancsára és körbenéztem az új házunk előkertjéből, szép környék, csendes, nyugodt. Magam sem tudom miért, de éreztem, hogy ebben a városban gyökeresen meg fog változni az életem.
Egy darabig még biztosan töprengtem volna a néma csendben, de megzavartak. Apám jött ki a házból, hogy válasszak magamnak szobát. Engedelmeskedtem hát, beléptem az ajtón. A nappali sokkal nagyobb volt mint képzeltem, habár számíthattam volna rá, eddig csak képeken láttam a házat. A hugom a kopár szoba közepén ült, láthatóan nagy gondot fordított arra, hogy a lehető legdühösebb arcot vágja.
Már a költözés első gondolatátol kezdve hangot adott a véleményének, miszerint elöbb megcsókol egy varangyosbékát, minthogy belemenjen abba, hogy elhurcolják az otthonábol. Kicsit drámai természet... Nem akart változást.
Én nem bántam, én változást akartam, új helyeket, új embereket, új élményeket.
Nem mintha bárki is megkérdezte volna mit akarunk, ők a felnőttek mi meg csak a gyerekeik, azt tesszük amit mondanak nekünk. Elfordítottam a tekintetem az egyre vörösödő arcú hugomról, és elindultam felfedezni az emeletet.
Három szoba és egy fürdő, benéztem minden szobába, de valahogy egyik sem tetszett, a fehér barátságtalan falaikkal, úgy éreztem rám dőlnek és összelapítanak, az az érzésem támadt inkább aludnék a kertben mint bármelyik kalickában. Tovább mentem a folyosón a fürdő felé, amikor a plafonon felfedeztem egy négyzet alakú csapóajtót. A padlás feljárót. Meghúztam a kis zsinórt az ajtó azonnal lecsapódott és egy lenyitható létra volt a négyzet belsejében, hajtott a kíváncsiság ígyhát lehajtottam és felmásztam a padlásra. Elsőre nagyon sötét volt, de amint hozzászokott a szemem körbejártam a helyiséget.
Felfedeztem két nagy kör ablakot amik régi foszladozó rongy drabokkal voltak  letakarva. Letéptem őket és beáradt a fény, elvakított, egy pillanatra be kellett hunynom a szemem. Miután átmeneti vakságom elmúlt jobban körülnéztem. Fa padló, gerendák a plafonon, még a falakat is fa borította. Olyan illata volt a szobának mint a régi könyveknek és a mohos erdőnek. Tetszett nekem. A barátságos barna falak, a kerek ablakok, ahogy a por táncol a gyér napsütésben.
Anyám hangja hozott vissza a valóságba.
- Merre vagy Josh? - kiabálta.
- Idefennt - kiabáltam neki vissza.
Láttam amint felfele mászik, majd mikor felért körbenézett. - Mit keresel itt? - kérdezte kíváncsian. - Hát én csak körbenéztem mindenhol.
- Választottál már szobát magadnak?
- Még nem, de arra gondoltam lehetne ez - mondtam bizakodva.
- Ez? Hiszen ez a padlás - mondta, miközben nevetés bújkált a hangjában.
- Igen tudom, de nekem ez tetszik, barátságos.
- Nemtudom Joshy, minden nap le-fel mászkálnál azon a létrán, és mi van ha a hugod fel akar jönni és leesik? - kezdett bele az aggodalmas szövegbe.
Mire én lesütöttem a szemem, mert tudtam, van benne igazság. De valamit láthatott az arcomon, mert egy sóhaj kíséretében ezt mondta - Jó nembánom, de minden nap visszacsukod a feljárót amikor iskolába mész! - mondta nyomatékosan.
- Oké - egyeztem bele egy megnyerő félmosoly kíséretében - köszönöm anya - öleltem magamhoz. - Gyere le vacsorázni amíg a költöztetők kipakolnak.
A vacsora nem volt nagy szám, pizzát rendeltünk, beszéltünk pár szót de semmi egyéb.
Elmentem lezuhanyozni, a forró víz elálmosított, pedig még ma ki akarok pakolni. Belenéztem a tükörbe és a világ legnagyobb hazugságát mondtam a saját szemembe - Minden simán fog menni!
Megborzoltam égszínkék hajam, megdörgöltem az arcom és hosszan belenéztem kávébarna szemembe, amíg minden más elhomályosult körülöttem.
Nem volt nehéz kicsomagolnom, sosem volt sok holmim. A dobszerkómat a fal tövéhez pakoltam az ágyam a szoba keleti oldalához toltam ahol az egyik kör ablak volt. A nyugati oldalon lévő ablakhoz pedig egy széket tettem, hogy minden nap láthassam a naplementét.